William Emanuel Huddleston 1920-ban született Chattanoogában, s csak az iszlám hitre való áttérése után, 1948-ban vette fel a Yusef Lateef nevet. Ugyanebben az évben csatlakozott Dizzy Gillespie zenekarához, itt szerzett magának hírnevet, itt indult el jazz muzsikus karrierje, mely egészen haláláig, 2013-ig tartott. (93 évesen még koncertezett!) Életrajza több mint regényes, apja válása után egyedül nevelte őt egy olyan apartmanban, ami egy mozihelyiséggel volt szomszédos, állítólag innen a zene szeretete. Nyolc éven át újságárusként dolgozott, hogy egy barátjával közösen megvehesse első tenorszaxofonját, melyet így felváltva használtak.

Első nagylemezét még azelőtt készíthette el, hogy Dizzy Gillespie szárnyai alól Cannonball Adderley együttesébe került. Adderley bandájában is megmutatta kivételes zenei tehetségét, amelyet nem csak a tenorszaxofonon, hanem oboán is megcsillantott a hatvanas években, azonban a bemutatkozó lemeze több, mint figyelemre méltó. Valódi korszakos remekmű.

Mielőtt a lemezanyag tüzetesebb elemzésébe kezdenénk, érdemes kicsit az 1957-es év zenei életét megvizsgálni. Hány műfaj létezett ekkor? Nem nehéz számba venni: rock’n roll (Little Richard, Gene Vincent, Elvis), blues (Odetta, Alexis Korner), soul (Ray Charles, Nat King Cole, Ella Fitzgerald) valamint a jazz. A jazz világában jelentős változások mentek végbe, a hagyományos bebop egyre inkább követelte magának a szabadságot, a néhány perces kompozíciók terjedelme egyre nőtt, a swing lassan kezdett divatjamúlttá válni.

Ebben a forradalomra áhítozó közegben valójában kevesen mertek kísérletezni, a legtöbb zenész a megbízható pénzkereset mellett döntött, azaz a rádiók számára szállította a slágereket, még a legnagyobb nevek, mint Miles Davis, Charles Mingus vagy Monk is csak kacérkodtak a formabontó szerkezetekkel, így hát ez a Yusef Lateef album valóban merészségnek számított.

Mert ezen igen bátran belement a szólista a sűrűbe. Mindjárt az első tételt egy nazális töröksíp (?) esetleg oboa (?) hangjai kezdik, majd a zongora, dob beszállása után átveszi a terepet Lateef egyik kedvenc hangszere, a fuvola. Azon kevés szaxofonosok közé tartozott, akik előszeretettel használtak a réztülkök mellett fafúvós hangszereket is. A Metaphor további hullámzása tökéletesen megmutatja, miről fog szólni ez a kiadvány: Ez csapatjáték! Itt mindenki egyenrangú fél. Kap szólózásra lehetőséget a zongorista Hugh Lawson, és a pozanon közreműködő Curtis Fuller is.

A doboknál Louis Hayes varázsol, a bőgőnél Ernie Farrow. Ők szinte a háttérben alkotnak elképesztő dolgokat, az igazi hangsúly Lateef és Fuller közös együttműködésén van, mert csapatmunka ide vagy oda, mégis a két fúvós lubickol igazán ebben a közegben. A Yusef’s Mood a második tétel, ez meglehetősen régimódi darab, bár a második felében elszabadulnak a fúvósok rendesen.

Kellemesen andalít a The Beginning bársonyos hangú szaxofonjátéka, amely egyszerű, cifrázásokat alig alkalmazó szólókra épül. Fuller mint jó tanuló azonnal átveszi ezt a duruzsoló stílust, így már ketten duruzsolnak tovább. A Morning mutatja meg a vérbeli kísérletező Lateef arculatot. A tenoros egyébként sokat merített Sun Ra munkásságából és zenei filozófiájából, ez hallható is a ritmikai megoldásokon is, amit pedig itt fúj a szaxofonon, az maga a gyönyörűség, letisztult, nyugodt, hangsúlyos örömzene.

Az albumot záró Blues In Space zongoraszólóra kihegyezett témája ismét visszakanyarodik a swing korszak gyökereihez, ez egy kissé Duke Ellington ízű, bigband hangszerelésekre jellemző darab, amiben a dobos váratlan beütései, valamint Lateef szintén váratlan befúvásai jelentik az érdekességet. A lemez tehát formabontó is meg nem is, jazzes is, meg nem is, jól mintázza, mennyire nehezen szakadtak el még az újítók is megszokott közegüktől. Kevesen gondolták volna akkoriban, hogy a szólista milyen gazdag életutat fog majd bejárni, mint ”univerzális” zenész. 9/10