A Psycho Motel 1995-ben alakult, s az Iron Maiden gitárosa, Adrian Smith hozta létre néhány régi barátjával. James Alec Stewart, a The Cult egykori basszusgitárosa volt az egyik, Mike Sturges (ex-21 Guns) dobos volt a másik, az énekes szerepére pedig Hans-Olav Sollit kérték fel. Ez a felállás a második lemezre eléggé megváltozott, így a szóban forgó kiadványon már Gary Liedman játszik basszusgitáron, Mike Sturges dobol, és az újsághirdetésre jelentkezett, full amatőr Andy Makin énekel. Képzeljük csak el, amikor a ”kellene egy énekes, lemezszerződéses bandához” szövegű hirdetés feladója bemutatkozik a telefonba: amúgy Adrian Smith vagyok, az Iron Maidenből...

A nagylemez elsősorban erről a beugró énekesről szól. Bár Adrian is szép dolgokat mutat a gitárján, mégis Andy nyakába kell akasztani a képzeletbeli aranyérmet, mert amiket művel, az szinte hihetetlen. A banda két énekesét össze sem érdemes hasonlítani, mint ahogy a két lemez is egészen más színvonalat képvisel, ezt csak azért érdemes szem előtt tartani, mert az első album kifejezetten pocsékul sikerült, míg a másik egy modern hard rock/grunge rock mestermű.

Megjegyzendő tételek: a nyitó The Last Chain, a címadó Welcome To The World, valamint a Rain című nóta. Ebben Andy Makin úgy játszik az eső szóval, mint aki gyermekkora óta az eső szerelmese, s már ötévesen az ablakon át szájtátva nézte, hogy csorog a csatornákról. A refrénben gyakorlatilag ezt az egy szót hajlítgatja-csavargatja egészen egyedi módon. Majd amikor a dal végéhez közeledve elkezd improvizálni, attól még a legképzettebb jazzénekesek is elérzékenyülnének, annyira ütős.

Maga a zene is érdekes, mert a ritmikai szerkezete is szokatlan, a basszus groove is brutál izmos, az egész nóta vibrál az energiától. Kicsit az Alice In Chains, a Soundgarden és a Saigon Kick is ott van a hatásai között. A Psycho Motel azonnal véget ért, amint Adrian újra visszatért a Maidenbe, Andy Makin pedig fejest ugrott a progresszív metal mélyvízébe, jelenleg a Nine Miles Down frontembere.  8/10