Ez egy nagyon furcsa album, mert az amerikai Whiplash egyike volt az első thrash metal formációknak (1984-ben alakultak, s már 1986-ban nagylemezzel jelentkeztek) ám erre a korongra a cséphadarós énjüket jól elrejtették. Akik a kíméletlenül szaggató kétlábgépes dobtémákat és a dühödt betonozást kedvelik, azok ne itt kutakodjanak, hiszen erődemonstrációnak kevésbé impozáns, energiaforrásnak kissé harmatos a dalgyűjtemény, de mint zene – elsőrangú!

Klasszikus heavy metal alapú, barátságos tónusú hard rock muzsika szól a korongon, néhol még akár azt is lehetne mondani, hogy a glam rocktól sem idegen felhangokkal. Akitől itt valójában nagyon megdobódik a színvonal, az Warren Conditi. Ő ezúttal a gitár mellett magára vállalta az összes nóta vezető énekét, és teljesen jól tette. A társak vokálozásaival nyakon öntve egy szigorúbb Winger, vagy Dokken jellegű dallamvilágot teremtett meg magának, szóval a thrash metal gyökereket nem érdemes rajtuk számon kérni, elkeveredtek valahol a mélyben. El kell fogadni, hogy a kilencvenes évek végére sok klasszikus thrash banda változtatott a fazonján, a hangzásán és meglepő módon ez soknak még jól is állt.

Persze az ennyire markáns stílusváltás sok régi rajongót ki tud akasztani, mondjuk ki nyíltan ez esetben egy esetleges névváltoztatás indokolt lett volna. Az alapító három Tony közül itt már csak Portaro, a gitáros közreműködött, a másik gitárnál a már említett Conditi, a doboknál Bob Candella, a basszusnál pedig James Preziosa szerepeltek.

Kimagaslónak gondolom a két gitár csodásan dallamos szólóit, hallhatóan soha nem fogynak ki az ötletekből, és alapjában véve jók a nóták is, az az igazság. Mondjuk a Winger hatalmasat szakított volna ezekkel, esetleg a Tesla is eszünkbe juthat, és lám, milyen fura dolog : ebben a látszólag testidegen közegben mennyire magabiztosan mozognak a Whiplash zenészei. Szokatlan, már-már hihetetlen. A nótákat hallva senki a világon nem dobná be az ő nevüket, ebben biztos vagyok.

A Jane Doe, a Knock Me Down, vagy a Hitlist egytől-egyig fogós témákra írt, kiváló darabok, nagyon kellemesek a rockhoz szokott füleknek. Még egy remek balladát is írtak Strangeface címmel. Ugyan a refrének nem másznak a bőr alá, nem maradnak meg az agyban, mert arra ügyeltek a srácok, hogy ne menjenek el teljesen kommerszbe, ezzel együtt egy olyan korongot alkottak, amivel jól meg lehet döngetni a hangfalakat. Igazi régivágású, mégis frissnek ható rockzene, csak ajánlani tudom a műfaj kedvelőinek. Mármint a hard rock műfaj kedvelőinek... 8/10