Az amerikai Spy Machines dörzsölt vén profik alkalmi egyesülése: a doboknál Jean-Paul Gaster a Clutch-ból, a basszer Henry Upton a Lionize zenekarból, valamint Mike Dillon ütőhangszeres és Mark Stanley énekes/gitáros teszik teljessé a tagságot. Zenéjük nehezen körülhatárolható, sok szálon gyökeredző, súlyos, mégis játékosan könnyed progresszív stoner rock. Annyi bizonyos, hogy a mereven műfajhű zenehallgatók nagy része tovább fog lapozni a nagylemez hallatán, mert ebben simán és egyszerűen felüti a fejét Hendrixtől kezdve Frank Zappán át a Queenig elég sok minden. Talán már az is elég sokat elmond, hogy Mike Dillon fő ütőhangszere a vibrafon, és nem elégszik meg tíz másodperces szösszenetekkel.

A vibrafon egy xilofon alapú hangszer, fémlapocskák ütögetésével szólal meg, a hozzájuk kapcsolt pedálok alkalmazásával lehet rezegtetni vele a hangokat. Általában a dzsesszben alkalmazzák, napjainkban onnan is egyre inkább kiszorulóban van, a múlt század elején élte fénykorát, többek között Gary Burton vagy Milt Jackson tették ismerté. Itt, a Spy Machines hangzásában meghatározó elem ugyan, mégsem erre van kihegyezve az egész, nem hallani hosszabb vibrafonszólót, megelégszenek a markáns hangulati aláfestéssel.

Ezzel az összes szám kicsit olyan kísérteties hangulatot áraszt, akár egy Scooby Doo epizód háttérzenéje. Miközben a gitárok a legkomorabb rozsdaként harapják a vasat, ezek a viccesen pattogó üveghangok imbolyognak a sötétben. Ők maguk ezt pszichedelikus funky rocknak nevezik, ami szintén nem rossz meghatározás, bár kissé félrevezető lehet, mert a régi idők legismertebb ilyen zenekaraihoz (Jefferson, Grateful Dead, Cream) ez a muzsika nem annyira hasonlít, inkább a modernebb alternatív bandák világát ötvözik a stoner színtér stílusjegyeivel.

Az elszállós, lebegős, elmerengős pillanatok váltakoznak itt a darálással, s inkább ez utóbbi felé billen a mérleg nyelve, hozzátéve, hogy ez mindenképpen kiműveltebb, finomabb kategóriájú darálás, mint amit mondjuk egy lassabb tempójú thrash metal brigád végezne. Nagyon szépen elkülönülnek a hangszerek, tisztán és élvezetesen szól a basszus és a gitár, soha egy pillanatra sem sűrűsödik be a zenei anyag, az avatatlan fül számára talán kissé zagyva, de barátságos a tónus.

A Spy Machines kísérletező kedve leginkább Mark Stanley énekmegoldásaiban érhető tetten. Ez a fickó elképesztő! A lemezanyagon megpróbál annyiféle stílusban jelen lenni, amennyiben csak lehet. Amit kerül, az a magas hangok kitartása, hiszen jól hallhatóan nem egy szirénázós alkat. Azonban a gonosz kis fondorlatos manótól a szügyön szúrt marháig mindent el tud játszani. Amikor az előbbi van műsoron, akkor engem minduntalan a Sex Action első lemezére emlékeztet, szinte várnám a „hé, idenézz édes, mindenem szerelemre éhes” sorokat, annyira ugyanaz a hangszín, mint amit annak idején Szendrei Zsolt, alias Szasza produkált.

Ám ez Stanley-nek csak egy árnyalata a sok közül, tud ő Mastodon módján bőgni vagy Ozzy stílusban siránkozni is, néha még a legismertebb Seattle-zenekarokat is megidézi. Az énekes többirányú próbálkozásai az egyébként is izgalmas zenei szövedéket még különlegesebbé teszik, ez a változatosság azonban kétélű fegyver: akinek nem jön be tőlük az első vagy a második szám, még egyáltalán nem biztos, hogy nem talál kedvencet a lemez vége felé haladva, ugyanakkor, akinek nagyon tetszik a hangzóanyag első fele, csalódhat a többiben.

Ami engem illet, már annak nagyon örültem, hogy egy ennyire szokatlan hangszert bátran beemelt egy zenekar a rockzenébe, úgy, hogy nem ment bele a bonyolult trükközésekbe, és megmaradt zsigeri módon ható energiafalatnak. Láthatóan a maguk útját járják az urak, nem direkt módon lovagolják meg a retro-hullámot, az egész lemez tartalmas, komoly munka eredménye.  8/10