A Vulkan nevű svéd zenekar harmadik lemeze 2020-ban egyetlen magyar fórumon sem lett kritika tárgya. Megjelenését is mindössze a Fémforgács tette közkinccsé, néhány soros jellemzés kíséretében. Kár, mert az anyag olyannyira sokszínű, erőteljes és izgalmas, ami még a prog metal/prog rock berkeiben is ritkaság. Hogy ez most metal, vagy inkább „csak” rockzene, erre feltehetően maguk a tagok is nehezen tudnának válaszolni. Vizsgáljuk meg tüzetesebben a kiadványt, hátha a ma embere is talál rajta érdekes és értékes felvételeket.

Az album egyfajta fokozatos színskála-változtatásra épül, melyben a nyitó felvétel adja a legvibrálóbb, legélénkebb színt, mondjuk az égő vöröset, mely azután narancsba vált és lépésről-lépésre, egyik tételtől a másikba lépve, mintegy kaméleonként változtatja külsejét, hogy a végén a kozmikus űr feketeségébe hulljon. Ugyanakkor minden egyes tétel önmagában is változtatja a stílusjegyeket, nem lehet ezeket a számokat csak úgy besorolni még a prog rock keretei közé sem, valamiféle különös zenei kavalkádot alkotnak.

Ami minden nótában biztos alap, az Jimmy Lindblad meglepően hard rockos, szárnyaló éneke. Ő semmi esetre sem tipikus metal-torok. Széles skálán mozog, kezdetben egészen mérgesen acsarkodik, teljes pompájában azonban a szelídebb, nagyobb ívű tételekben ragyog. Valóban kellemes hangszín, könnyű a befogadása. Társai voltak ezen a lemezen: Olle Edberg – billentyűk, Oscar Petterson- basszus, Christian Fredriksson- gitár, Johan Norbäck – dob.  

A lemez komplexitása már a nyitó számban (This Visual Hex) tetten érhető. Magas fordulatszámon kezdünk, poliritmikus dobbal (mindvégig ez lesz túlsúlyban – úgy tűnik elege volt Johannak a 4/4-es rock’n rollból) és már-már hardcore metal keménységű basszusfutamokkal. Nagyban idézi a hangulat azt a Sons Of Apollo-t, akiknek szintén 2020-ban jelent meg egy hasonló felfogású lemeze, az MMXX. Csakhogy a dal – mint valamennyi Vulkan szerzemény – váratlanul műfajt vált, és egy fuvolás betét alkalmazásával a folkos prog rock bandák mezejére téved.

Ha kezdetben úgy gondolnánk, ez nem lesz más, mint a sokadik gitárnyúzó, billentyűszőnyeg hullámoztató társulat, akkor máris kaptunk egy kijózanító erejű taslit, melyet újabb és újabb követ. Minden dal egy kicsit más, mindegyik hozza a maga kis meglepetéscsomagját, ami lehet akár egy zongoraszólam, vagy énekesnő belépése, vagy egy kis sci-fi jellegű űrben lebegés. Az album második fele, különösen a címadó Technaturától a záró The Madness Sees No End-ig egy végtelen kozmikus utazás feltételeit teremti meg számunkra, ahol csak sodródunk a csillagközi térben.

Valahol ez egy hihetetlenül telt atmoszférájú, professzionális hangzású, gyönyörűen kidolgozott lemez, amely – fontos kiemelni – nem hat elsőre, nem hat azonnal, de éppen ennek a kevésbé slágeres oldalának köszönhetően évek múlva is érezteti zamatát, ugyanakkor a már említett, zavarba ejtő sokszínűsége, a műfajok közti kirándulásai miatt (a vége felé haladva még death metalos hörgést is kapunk tőlük) amolyan útkeresésnek is felfogható. Nincs a zenekarnak egyéni stílusa, hacsak az nem, hogy a fent említett műfajok legszebb fogásait sajátították el és gyúrták sajátos eleggyé. 2020 óta nyugvó állapotra kapcsolt a Vulkan, de remélhetőleg a gyomrában fortyognak a jobbnál jobb témák, és amikor újra kitör, a tagok megörvendeztetnek minket ehhez hasonló finomságokkal. 8/10