Ismét egy elfuserált lemezborítóban lapuló fantasztikus zenei anyag! Jeremy Steig életművében az ilyesmi nem ment ritkaság számba, de a szánalmas külalak helyett foglalkozzunk inkább a muzsikával, mert az klasszikus érték. Ez is egy olyan kiadvány, amire azért nem kell sok szót vesztegetni, mert magáért beszél, illetve zenél. Éppenséggel beszéd, vagy ének nincs egyáltalán, de amit fuvolával el lehet mondani, azt itt el is mondják. Akit egy kicsit is érdekel a fuvola zeneirodalma, annak mindenképpen érdemes időt szánnia erre a lemezre. Ahogy mondani szokás kimaxolja itt Jeremy a fuvolát, de tisztességesen! Ugyan kvartettben dolgoztak ezen a muzsikusok, nem is játszottak rosszul, a főszerep egyértelműen a fuvoláé.

A basszusgitárnál természetesen az állandó tettestárs Eddie Gomez. A Puerto Rico-i bőgős 1966-tól 1977-ig Bill Evans triójában szerepelt, s mellette Jeremy Steig oldalán is rendre szerephez jutott. (Érdemes terjedelmes diszkográfiájában böngészni, mert hihetetlen pályafutása volt) A doboknál Marty Morell, szintén a Bill Evans Trióból, az ütőhangszereknél pedig az a Ray Mantilla, aki a műfaj egyik legkeresettebb stúdiózenésze volt, Art Blakey, Charles Mingus, Larry Coryell lemezein is közreműködött. Ugyanakkor nincs ezen a kiadványon semmilyen billentyűs hangszer, ami ritkaságnak számít, eltér a fuvolás korábbi műveinek felfogásától.

Ez fontos tényező, mert így több lehetőséghez jutott mind Steig, mind Gomez, de amire igazán érdemes még odafigyelni, az Marty Morell dobolása. Fantáziadús, energikus játék, telis-teli izgalmas kis trükkökkel, finom belepörgetésekkel, valójában ő teszi élvezetessé a sokszor már öncélúságba hajló, s ezáltal semmitmondóvá váló fuvolázást. Így a ritmikai megoldásokkal együtt ez működőképes, kiérlelt zene, olyasfajta keszekuszaság, amiben ők abszolút látják a rendet, a vezető szálat. Tőlünk, hallgatóktól ez már alapos elmélyülést kíván. Nem egy könnyed, azonnal ható lemez a Monium, azoknak ajánlott, akik fejhallgatóban szeretnek odafülelni a legkisebb  rezdülésekre is. 10/10