Az 1975-ös Temple of Birth albummal zárom a Jeremy Steig nagylemezeit bemutató sorozatomat. Bár ezt követően is megjelentek érdekes anyagai (pl. a CTI Records gondozta Firefly), ezekkel a továbbiakban már nem foglalkozom. Ezzel a szóban forgó kiadvánnyal is inkább csak említés szintjén, mivel kihagyhatatlan klasszikusnak nem gondolom. Semmi különös nem történt, mint hogy az ő zenéjébe is beköszöntek az akkoriban mindent elsöprő funky dallamok. A hetvenes évek közepén járunk, beindul a disco őrület, 1977-ben érkezik a Szombat esti láz, szinte a fél világ erre a zenére ropja. A jazz zenészek jelentős része felszállt erre a vonatra, pontosan úgy, ahogy a Woodstock-korszak idején, amikor az elektromos gitár uralta rockzenével fuzionáltak, csak itt a billentyűk és az afro-amerikai ütős hangszerek játszottak főszerepet. A szereplőgárda elsőrangú volt. Például az a magas afrikai a borítón, ott a török fejfedős Ray Mantilla mellett nem más, mint Al Mouzon a Weather Reportból!

Al volt a dobos, Richie Beirach billentyűzött, és mivel Eddie Gomez köszönte szépen, nem kért ebből a lágyabb felfogású muzsikából, ezért helyén a fiatal Anthony Jackson basszusozott. (Al Di Meola, Leslie Mandoki, Buddy Rich lemezekről lehet ismerős). A fuvolánál természetesen Jeremy Steig. Volt még egy nagyon érdekes szereplő, mégpedig a gitárnál. Ki tudja, miként sikerült megnyerniük az akkoriban már világhírű blues legendát, Johnny Wintert a közreműködésre, de a texasi albínó belement. Ez kísérteties társaság egészen biztosan tudott volna ennél sokkal jobb zenét is játszani, de mint említettem ekkor ez volt az „íratlan szabály”. Aki nem volt hajlandó populáris elemekkel teletűzdelni a muzsikáját, az szembe kellett nézzen az eladhatatlansággal. (És ezt a luxust nem mindenki engedhette meg magának)

Nagyon kedvelem a nyitó King Tut Strut játékos futamait, Al Mouzon fantasztikus belepörgetéseivel, ez egy óriási hangulatú, táncra penderítő jazz darab, csak hát az ócska klimpírozások sokat rontanak a műélvezeten, különösen annak tudatában, mennyivel komplexebb, szabadabb, fantáziadúsabb volt Steig zenéje a korábbi korongokon. Ezzel együtt soha rosszabb zenét senki ne halljon! Johnny Winter is kellemesen játszik, nem szólózza szét az agyát, nagyon finom, visszafogott, majdhogynem modoros stílusban penget.

Említésre méltó még az Ouanga és a Goose Bumps című Al Mouzon szerzemény, ezek a maguk műfajában első osztályú, kifinomult funky jazz nóták, több ismert előadó (pl. Hancock, Byrd, Benson) is büszke lehetett volna rájuk, a többi rövidebb, könnyedebb tétel már inkább a középszer irányába kacsingat. 7/10