Valahányszor meghallgatom ezt az albumot, mindig ledöbbenek. Soha nem kedveltem Springsteen-t, véletlenül került az utamba évekkel ezelőtt a Nebraska, mely már az első nótájával elkapott, és ez a lelkesedés a mai napig tart. Emlékszem, alig hittem el, hogy ugyanazt az embert hallom, ki mellét döngetve hirdette: „I was born in the USA” Ez a fickó 1982-ben csak úgy leült a szobájában, és egy akusztikus gitárral plusz egy herflivel felszerelkezve felvette ezeket a csodálatos dalokat? Hihetetlen!

Képzeljük magunkat 1982-be! A toplistákon Olivia Newton-John, Michael Jackson, Stevie Wonder, vagy a Goombay Dance Band, és mindent uralnak a szintetizátorok, a dobgépek, melyek ellen harsányan lázadnak a punkok, illetve az ébredező heavy metal szörnyetegek, mint az Iron Maiden, vagy a Judas Priest, ezzel azt akarom mondani, hogy ez az az év, amikor az akusztikus gitáros dalolgatás halálra van ítélve. Bob Dylan, a műfaj legnagyobb neve is egy szánalmas, feledhető albummal, az elektromos hangvételű Infidels-el jelentkezik, egész egyszerűen nem volt senki, aki ilyenre adta volna a fejét. De ez a főnököt nem érdekelte!

Hozzá kell tenni, eredetileg ő is meg szerette volna hangszereltetni a nótákat, de utólag – isteni sugallat – meggondolta magát és kiadta a nyers demót. Mekkora meglátás volt! Köszönet érte! Minden idők egyik legjobb akusztikus gitáros lemezét követte el ezzel. Éppen csak felhangzanak a címadó dal kezdő sorai és már csorog is az eső az ablakban. Ennyire lecsupaszított lelkivilágú, őszinte, keserédes vallomásokat aligha hallunk ma már senkitől. Mint említettem, akkor is ritka volt, előtte is, mostanában pedig szinte esélytelen.

Az akusztikus gitár ugyan divatba jött, rengetegen próbálkoznak saját szerzeményeikkel, de véleményem szerint ezt a színvonalat meg sem közelítik. (Mint ahogy Springsteen sem) A Nebraska után jön az Atlantic City, - az album legvidámabb nótája, csak ezt ekkor még nem sejtjük - egy sokszor feldolgozott, szájharmonikás dal, ami csak tőle hiteles, csak tőle hiszem el, hogy átélte mindazt, ami a szövegekben elhangzik, mástól már nem érdekes.

A Johnny 99, a Highway Patrolman, a State Trooper, mind-mind óriási dalok, holott nincs bennük szinte semmi, sem szóló, sem riffek, sem dobok, csak szív és lélek. Valahogy így kell ezt. Rendíthetetlen belső nyugalommal (egyszer sem emeli fel a hangját az előadó) magabiztosan, nyersen, végtelen egyszerűen, cifrázás nélkül. Az eredmény: az énekes könnyít magán, mivel kiénekli magából aggodalmait, kétségeit, leplezett fájdalmát (azért azt érezzük, hogy nincs épp virágos jó kedvében) a hallgató pedig együtt énekel vele, vagy gitárral kíséri, mert tudja, hogy ezek az érzések nála is előfordulnak. Csúcs, csúcs zene, nem is kérdés, a világ egyik legjobb lemeze!  10/10