Mabe Fratti Guatemalában született 1992-ben, és 8 éves korában kezdett el csellózni. Tanulmányait 2016-ban Mexikóvárosban folytatta, ahonnan a Veracruz nevű kikötővárosba költözött. Itt készítette el a pandémia alatt második albumát, melynek magyar címe: Vajon most meg fogjuk érteni egymást? A választ nehéz lenne egyértelműen megfogalmazni. A mai rohanó világban a hétköznapok embere már alig veszi észre az ennyire érzékeny hangú, nyugalmat árasztó, új utakat kereső alkotókat. Vagy talán éppen a mindennapi rohanásban van létjogosultsága a csendes-bús daloknak? Mert Fratti tulajdonképpen dalszerző-előadó, aki csellón kíséri magát, néhány közreműködő szereplésével. A műfaj??? Pfff… Jó zene, nem egyéb.

A dél-amerikai hölgy egyik legnagyobb kedvence Björk, és ez munkáin nagy mértékben tükröződik, ami az álmodozós, lebegős dallamvezetést illeti, mint ahogy az elektronikával/szintetizátorokkal való együttműködés is innen gyökereztethető, azonban hiányoznak tőle a popzenei elemek, zeneisége inkább az avantgard rockkal, az ú.n. shoegazer bandákkal rokon. Miközben a klasszikus zenei képzettség és ízlésvilág sem marad leplezetlenül. Egy sehová nem illeszthető fura bogár ő, akire már Európában is felfigyeltek, legutolsó lemeze, a 2022-es Se Ve Desde Aqui még Magyarországon is kapott egy lemezajánlót a Recorder.blog-ban, egyetlen bekezdés (!) formájában. Természetesen már annak is örülni kell, ha a média bármilyen szinten foglalkozik vele, azonban ez a zene annál többet érdemel.

A terítéken tehát most a második album, mely 55 percnyi természetközeli, csendes elmerengés a világ dolgai felett. Elmerengés, de nem beletörődés. Ugye látjuk ott az ökölbe szorított kéz tetején a hüvelykujjat. A fityisz egyezményes jele Dél-Amerikában is ugyanaz, mint Kocsolán, legfeljebb ez utóbbi településen inkább a középső ujjukat használják elégedetlenségük kifejezésére az emberek. Hogy Mabe lenne a XXI. század egyik nagy lázadója? Nos, bár ez a zene a punk rocktól messze van (nem is annyira, ha élő videóit nézzük) önmagában elég nagy bátorság kell egy ilyen szokatlan zene előadásához.

Rögtön a nyitó szerzemény, a Nadia Sabe amolyan altatódal jellegű sustorgás-dúdolás, és ki az a bolond, aki altatódallal kezdi a lemezét? Meg hát a borító is… valahol teljesen jellegtelen. Mégis működik szépen az anyag. Más dimenzióban fogant, mint a legtöbb produktum, ez igaz. Nagyon szép az énekhang, letisztult a zenei kíséret. A csellótól nem szabad nagyívű dallamokat várnunk, marad minimál stílusban. (Az Aire című tétel hallatán azért Pablo Casals is mosolyog odaát) Ha azt hinnénk, hogy a lágy kezdés után majd felpörög a lemez, akkor jobb ha felkészülünk, a Mil Formas Del Decirio sem lép rá a padlógázra, inkább a barokk világához húz kissé.

A Hacia El Vacio is komolyzenei felhangokkal nyit a csellón, ehhez társul a gitár és a csodás ének. Ekkora már a hallgatóság fele elaludt, az ébren maradók viszont kiválóan szórakoznak. Az a jó ezekben a dalokban, hogy mentesek a nyáltól, a cukortól, a direkt szájbarágós refrénektől, mint ahogy alapvetően az erőltetettségtől is, csak annyit tesznek hozzá a zenéhez - és fordítva, amennyi éppen kell az önkifejezéshez. Gondolom sok magyar (és más nemzetiségű) embernek jut eszébe a lemez hallatán a Twin Peaks című sorozat zenéje, és sikeres betétdala a Falling… - nos, ez a lemez egy közel egy órás Falling, lassú, álomszerű szabadesés. Engedd el magad… ennyi.   9/10