Ugyan a Zenehallgatás.blog jelmondata úgy hangzik ”Nagylemezekről kis terjedelemben” most pontosan ennek a megfordítása következik. Egy mindössze négy felvételt tartalmazó minialbumról lesz szó, melynek összesen 25 perc az időtartama. Mégis kincset ér. Egy olyan szerzőpárost mutat be az új-zélandi Isaac Chambers és a Dub Princess művésznéven szereplő Megumi Hope személyében, amilyenből manapság alig van már a világon. Igényes könnyűzene természetbarát megközelítésben – műfaji kötetlenséget felvállalva, minden magamutogató póztól mentesen.

Aki a You Tube videók tengerében már belefutott Dub Princess valamelyik videójába, feltehetően megjegyezte magának az ifjú hölgyet, mert igazán rendhagyó egyéniség. A mai napig egyetlen szólólemeze sem jelent meg, holott több mint 10 éve jelen van a zenei világban. Elsősorban alacsony költségvetésű, félig-meddig amatőr videóklipekben szerepel, melyeknek köszönhetően több mint 15 ezer feliratkozója van. A videófelvételek feltűnő jellegzetessége az a magától értetődő lazaság, az a szokatlan életöröm, mely európai szemnek nem könnyen értelmezhető. Jamaicai, vagy a Karib szigetvilágból származó előadók szoktak ilyen természetesen viselkedni, magyarok, vagy kelet-európaiak csak a legritkább esetben.

Nem csoda, ha a zenei alap reggae, annak is egy táncosabb, könnyedebb válfaja, a dub. Csakhogy még ez nem elég pontos körülírás, mivel ugyanilyen markánsan jelen van itt a vokális jazz, vagy a chillout pop is, hogy az akusztikus folk szálakról ne is beszéljünk, mert ezek, mint az éppen csak látható pókhálószövedékek lengik be a duó valamennyi együttműködését. Ez a bizonyos együttműködés régi keletű: Isaac Chambers már 2000 óta jegyzi saját zenéit az interneten, és 2015 decemberében adta ki első közös kislemezét Dub Princessel.

Ami ezt a négy felvételt illeti, tulajdonképpen alig van közöttük gyökeres eltérés, szinte egybefolynak, mintha csak egy délutáni álom színes képeit alkotnák így együtt. Megumi hangja lágyan simogat, a hangszerelés kongával, fúvósokkal kísért, billentyűvel támogatott zene, incselkedő klarinétszólóval, így az ’Engedj be!” kérés, - ami az első szám címe -  teljesen felesleges. Magától értetődő, hogy az ennyire finom hangokat közel engedi magához az ember, hiszen nem is lehet nem engedelmeskedni neki, ha már lenyomtuk a play gombot. A kérdés csak az, eljutunk-e eddig? Vajon hányan találkoznak ezzel a gyönyörű muzsikával, és mikor? Ez sem mindegy, mert leginkább a forró nyári napokon érvényesül, amikor lágy szellő fodrozza a víztükör mozdulatlan felszínét.

A Speak Truth szaxofonos kezdése jazzes nyitányt ígér, ám ez csak addig tart, amíg Megumi át nem veszi a terepet bársonyos hangján. Sok szempontból Sade juthat eszünkbe róla és erről a zenéről, még akkor is, ha nem egészen ugyanaz a hangszín, nem pontosan ugyanaz a körítés. Egyes hajlítások, és alapvetően a hangulat, ami a sorok közül árad valóban Sade Adu munkásságát idézik fel. Az Open Eyes című harmadik szerzemény a kiadvány leghosszabb darabja, a maga 7 percével.  Szintén érvényes a Sade-hangulat, de már ütemesen bólogató dub ritmusban, egészen egyszerűen megunhatatlan a téma. Talán csak annyi a szépséghiba, hogy a szólók náluk nem játszanak meghatározó szerepet, pedig minden egyes számuk végén elférne egy kiadósabb cifrázás, mondjuk azért, hogy feltegyék az i-re a pontot. Itt a szaxofon csupán hangulati elem, bár annak kétségtelenül hatásos.

Az utolsóként felcsendülő Lay Your Thoughts újra és újra előhozza azt a meglátásomat, hogy egy ilyen kaliberű énekesnőnek ennél valamivel tartalmasabb dalokat kellene énekelnie, például egy jazz trióban, de hát tudjuk, hogy Sade is megelégedett a pop műfaji adottságaival, és nem kívánt a jazz-színpadok deszkáin tündökölni. Ugyanígy Dub Princess és Isaac Chambers is elégnek érzik, ha zenéjük jazzy, (és nem jazz) a már felsorolt ismertető jegyekkel. Valószínűleg jó okuk van ezt tenni. Négy ilyen felvétel után nem is kívánhatunk mást, mint hogy ezt legalább egy nagylemezen keresztül tegyék.  10/10