A XXI. századi jazz láthatóan nagy gonddal küzd: már nincs hová megújulnia. Volt már lágy, kemény, folkos, klasszikus, avantgárd, szabad felfogású, kötetlen, északi, déli, nyugati és távol-keleti. Megszólalt valamennyi létező formában és formációban, a kis létszámú zenekaroktól a big bandeken át a szimfónikusokig…  Úgy tűnik csakugyan minden lehetőségét kimerítette már a műfaj, ugyanakkor a világ változik, erősen halad az extrém dolgok irányába, amit a muzsikusoknak is követnie kellene… Vagy mégsem? Van, aki így gondolja, és van, aki úgy. Kezdetben nagy örömömre szolgált az osztrák Ellipsis Quintet bemutatkozó lemeze, mert itt kiváló arányban keveredik a múlt a jelennel, a hagyományos jazz a modern ízekkel, csakhogy az öröm a lemezidő elteltével arányosan csökkent.

A kezdés bombajó: Avoid The Void és Minor Setback. Két óriási darab, rengeteg finomsággal telepakolva. Az elsőnek már a címe is remek, egy miniatűr kis tréfa, mely a manapság olyannyira divatos ilyen-olyan Void nevű bandákat és zenei témákat (lemezcímek, számcímek) figurázza ki a zene eszközével, miközben egy elég sűrű, szinte rockos jazz örvénylést kapunk a nyakunkba. Ez indításnak több mint bíztató.

A Minor Setback avantgárd határokat súroló, szintén komoly zenés betéteket rejtő darab, de mielőtt ebbe belemennénk, itt az idő leleplezni a zenészeket és hangszereiket, hogy a muzsikáról mégis konkrétabb képet kapjunk: A trombitánál a görög Vasilis Nalmpantis, a basszusnál Markus Oberleitner, Tomas Lukac elektromos gitáron játszik, Tóth Lajos zongorázik és orgonál, míg a doboknál Balogh Balázs közreműködik. Utóbbiak énekhanggal is erősítik a csapatot, bár ez jobbára egy intrumentális zenekar, finom dúdolások, dalolgatások teszik még színesebbé a képet.

A Minor Setback orgonával indul, majd a trombita belépésével kap egy kis latin ízt, és Omar Sosa - Paolo Fresu közös lemezét idézi (Alma 2011), csakhogy a szellős, pihentető tétel meglepően veretes gitárfutamokkal lepi meg a hallgatóságot, s megy át ismét jazz rockba, vagy annak a határmezsgyéjére. Nem lehet durvulásnak nevezni, de súlya van a darabnak. Eddig tehát minden szuper.

Igazából a The Call már lehervasztotta a mosolyomat, mert én a Boban Markovic-féle balkán ízeket ide nagyon nem illőnek gondolom. Azonban a zenekar honlapjára fellépve pont azzal találtam szembe magam, hogy ők a keletet ötvöznék a nyugattal, és szándékoltan merítenek sokat a Balkán muzsikájából. Bár ne tették volna! A Phai és a Rhaiko is amolyan recegtetős, majdhogynem lakodalmas (rockos) jazz, igazán kiváló trombitálással, de ez a világzene-máz sokat ront a zene komolyságán. Több van ebben a bandában, mint hogy ezt a trendet (mely már évek óta lecsengett) meglovagolja.

Kár értük, hiszen a lemezhez készült videók fantasztikusan erősek, ezekben van egy kicsi a skandináv jazzből is, a kortárs jazzből is, de még a hetvenes évek fúziós korszakából is, nem kellett volna ezekbe beletenni a hopszi-hopszit. Érzésem szerint a súlyosabb vonalra kellett volna ráállniuk, de ez csak egy vélemény a sok közül. Ők tudják, mit csinálnak. Nálam ez a lemez egy erős közepes.  7/10

Az alábbi videón látható felvétel lemaradt a lemezről, pedig az egyik legjobb tétel lehetett volna. Valami ilyesmi lehetne náluk a mérce, mert ez bőven ott mozog a tízes környékén!