A nagy Lebowski - A lemezkritika alapját szolgáltató formáció elnevezése ebben a legendás alkotásban szerepel. A történetmesélést megszakítva egyszer csak előkerül itt egy film a filmben jelenet. Amolyan hipnotikus álomhoz hasonló, abszurd képsorokat felvillantó szösszenet. Ennek a zseniális zenés betétnek a rendezője egy Jackie Treehorn nevű, fiktív karakter, ki meglehetősen tenyérbe mászó, dörzsölt alak, a történet szerint felnőttfilmek rendezésével (is) keresi a kenyérre valót. A Jackie Treehorn Avenue pedig nem más, mint egy égbe nyúló, végtelen lépcsősor, melyen halad hősünk, a Töki, miközben a háttérben régimódi rockzene szól, s egy feszes keblű, harcias viking amazon lövöldözi nyilait.

Ez a dal egyébként Kenny Rogers egyik szerzeménye, és sokak számára amolyan hivatkozási alap, amikor a desert sound, azaz a sivatagi, koszos, polírozatlan hangzás kerül említésre. Pontosan ezt a hangzást célozta meg, s készítette el 2020-ban első lemezét a Vicenza városában alakult Jackie Treehorn Ave. gárdája. Tagjai voltak: Tom Warren - gitár, ének, Selena Wallace - basszus, ének és Drugo Lebowski - dobok. A stílus pszichedelikus stoner rock vagy álmodozós doom, ahogy tetszik.  (Mindhárman olaszok, akik művésznéven szerepeltek)

Igazság szerint az első felvételnél (Psychonaut) már nagyon kellemes a hangzás, az is azonnal érzékelhető, hogy nem tucatzene szól, az átlagnál kifinomultabb az ízlésvilág, de sok ilyen nóta született már. Arra gondoltam, érdemes lesz várni, amíg a basszusgitáros hölgy is dalra fakad, mert ebben a lebegős műfajban nem gyakori a váltakozó férfi-női vokál, és ez be is jött. A Mind To Stay már beszippantott, s onnantól kezdve csak mosolyogtam végig a közel ötvenperces lemezidőt (hangulatfokozó nélkül, ezt a rend kedvéért hozzátenném).

Ahogy a gitáros fülbesuttogós dörmögéseire a hölgy hangja odasimul, az mégiscsak egyfajta vokális szeretgetés, amit nem sokan művelnek nyilvánosan, lemezanyagon. Ám csalódik, aki sikamlós zsötemezésre vagy fülledt erotikára számít, ez csupán letisztult rockzene, nem több és nem kevesebb. Van az egész cuccnak egy oldott, kábulat utáni, tengerparton ébredős hangulata, miközben Vicenzának egy méternyi tengerpartja sincs, és mégis… A három muzsikus egy alapvetően békés, nyugis, minimál hangulatból megy át a viszonylagos durvulásba.

Az olyan tételeknél, mint az Ozzy’s Game, nincs az a hangfal, amelyik elég lenne! Nincs az a hangerő! Hihetetlen érzékkel adagolt gitármassza, kemény, mégis kimunkált ének, ősi, primitív alapokon nyugvó rockzene, az ilyesmi zsigereinknél ragad meg, és repít bele a kozmikus világűrbe. A szám címe megtévesztő, mert oly sok bandával ellentétben, pont ebben a csapatban nincs egy mákszemnyi Ozzy-hatás sem, mármint direkt énekmegoldások terén. A Black Sabbath ugyan nyomát hagyta az olaszokon, de legalább ugyanannyi a Pink Floyd ízű momentum.

Bár már feloszlottak, jár nekik az elismerés, mert a semmiből így felbukkanni, az mégiscsak nagyon kellemes meglepetés volt, kár hogy folytatást tőlük így ebben a formában már nem várhatunk. Sajnos a lemezanyag értékéhez illő zenés videóval sem jelentkeztek, feltehetően nem volt akkora anyagi fedezet a csapat mögött, hogy ezt megengedhessék maguknak. Kár értük, de legalább tetszetős nyomot hagytak maguk után a Föld nevű bolygón.  10/10