Leginkább talán Miles Davis életművével lehet összevetni az amerikai Jeremy Steig (1942-2016) zenei pályáját. Akárcsak Davis, Steig is fiatalon került a jazz világába, kezdetben hagyományos bebopot játszott, a hatvanas évek végén fokozatosan áttért a fúziós jazzre, majd szabad felfogású, az avantgárddal kacérkodó kalandozásokkal folytatta a kísérletezést egészen haláláig. Davishez hasonlóan Steig is választott hangszeréhez ragaszkodott kitartó lelkesedéssel, ez pedig nem volt más, mint a fuvola. Első lemezén az akkor 21 éves, patinás családból származó Steig (apja grafikus volt; anyja magánegyetemet vezetett New Yorkban) még a jazz legendáinak kompozícióit dolgozta fel klasszikus összeállítású kvartettjével.

A kvartettben rajta kívül Danny Zeitlin zongorázott, Ben Tucker bőgőzött és Ben Riley dobolt. Őszintén szólva nem sok jel utal itt arra, hogy egykoron majd hangszerének forradalmi újítója lesz ez a fiatalember, bár az tény, hogy Cole Porter What Is This Thing Called Love? című örökzöldjét bestiálisan szólózza szét. A felvételek zöme mégis inkább figyelemre méltó háttérzene, amire vacsora közben fel-felfigyel az ember: - Nicsak, milyen szép megoldások!

Zeitlin gyönyörűen játszotta ki az akkordmeneteket, az ifjú titán megpedzette szépen a fuvolát, nem is kell ennél több. E két hangszert már magában üdítő hallani, a kompozíciók pedig eladják magukat, hiszen van itt egy Oleo Sonny Rollinstól, egy So What Miles Davistől, egy Well, You Needn’t Monktól, nem vitás, hogy a korai jazz kedvelői ezzel nem lőhetnek mellé. A dob – basszus kíséretről túl sokat nem lehet elmondani, szelíden meghúzódnak a háttérben, minden különösebb villongás nélkül. 6/10