Léteznek a zenetörténelemben álljon meg a menet kategóriás, több mint megosztó lemezek és előadók. Egy ilyen zenekar még ilyenebb albumáról lesz szó az alábbiakban. Erre minden további nélkül képes lennék szívrepesve 10 pontot adni - és a döntést megindokolni -, majd adott esetben 0, azaz nulla ponttal porig alázni. Attól függően, éppen milyen hangulatban talál a kiadvány, illetve a szóban forgó zenekar, a leginkább San Francisco utcáin ismeretes Giant Squid, azaz Óriáskalmár.

Most éppen a legjobbkor jött a kiadvány, ezen a borongós, esős, nagyjából semmire sem jó délutánon. Tökéletes választás volt a kopogó vízcseppek bámulása mellé. Nos, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, a Giant Squid valamennyi lemezét ismerem, néha rájuk is kattanok, de ez volt szerintem messze a pályafutásuk csúcsteljesítménye. Ekkor váltak igazából szimpla rock alapú zenéből valami lényegesen fajsúlyosabb, fémesebb hangzású, majdnem metal zenekarrá. A meghatározásuk régóta progresszív metal, ám ez csak arra volt jó, hogy valahová mégis beférjenek.

A Minoans valóban kemény zene, telis-tele progresszív elemekkel, komolyzenei megoldásokkal, és olyan dinamikai váltásokkal, hogy csak a fejét fogja az ember – nagy kérdés, bámulatában teszi, avagy fájdalmában? Mint említettem én most csodálattal hallgattam őket, mert van egy megfoghatatlan különlegessége ezeknek a félig nyers, félig kifinomult daloknak. Olyan a hatásuk, mintha egy őrült szakács a legpazarabb étkek mellé a tányérra döglött állatok tetemét helyezné desszertként. Az amerikai zenészek ilyen roppant méretű kontrasztokkal dolgoznak, szerfölött tudatosan, és merem mondani: ízlésesen.

Aki nem ismerné a csapatot: Az együttes különlegességét Jackie Peretz Gratz csellista/énekesnő személye adja. Az ő csellójátéka és kiművelt, hajlékony hangja már a kezdetektől, azaz a Metridium Field című 2004-es lemeztől megtalálható a nehezen behatárolható Squid szerzeményeken. A szépséghiba ott van, hogy az alapító tag Aaron Gregory is szerette hallatni a hangját, s bizony ő már erősen határeset. Azt nem mondom, hogy többször volt hamis, mint tiszta az intonációja, de az biztos, hogy súlyosan ellenpontozta Jackie teljesítményét.

Ezen a lemezen annyira felfejlődött a dolog, hogy Aaron itt leginkább üvöltözik, esetleg mormol, vagy suttog, és ez teljesen bejön. Működik a kontraszt, mind a két énekes között, mind a durva gitártémák és a kanyargós csellómotívumok között. Akinek sikerül elsőre elkapnia a fonalat, azaz értéket talál a masszív őrlésből lágyba váltó, onnan megint bekeményedő zenei folyamatokban, annak ez lehet a kedvenc lemeze.

Szépséghibának csupán a borítót mondanám, mert az akkora mellélövés, mint egy halászbárka. Köszönő viszonyban sincs a tartalommal, s egyben valószínűleg meg is pecsételte a lemez sorsát, mert nem lett belőle még underground szinten sem elismert album, abba is maradt a zenekar pályafutása, illetve megalakult belölük a Khorada nevű szintén nem piskóta formáció. Ha valaki kedveli a nehezebben emészthető, komolyzenével rokonítható, súlyos rock csemegéket, akkor ezt a lemezt neki találták ki. Most azt mondom, hogy 10 pont. Holnap…  10/10