Chico Hamilton (1921-2013) amerikai jazzdobos azon kevesek közé tartozik, akik Los Angelesben kezdték pályájukat, majd New Yorkban fejezték be karrierjüket. A zenekarvezető már korán, az ötvesen évek elején prominens west coast előadónak számított, így kissé meglepő volt, amikor 1965-ben hátat fordított szülővárosának. A zenetörténelem sokat gazdagott ezáltal, hiszen új muzsikusokat vonzott be, akik közül nem egy később szép karriert ért el, de azt már sosem tudjuk meg, mi lett volna, ha marad a régi gárdánál.

Alapvetően az a társaság sem volt éppen zöldfülű amatőrök társulata, hiszen az első Chico Hamilton kvintettben Jim Hall pengetett, Buddy Collette fuvolázott és klarinétozott, míg Fred Katz csellón játszott. Nem túlzás azt kijelenteni, hogy ez a kvartett már a kezdetektől fogva forradalmi, formabontó zenekar volt, melynek hatása nyomott hagyott az akkori jazz életben.

Chico Hamilton kísérletező kedve, új utakat kereső, kiapadhatatlan szomjúsága Miles Davis életútját juttathatja eszünkbe: ugyanaz a makacs jellem, ugyanaz az egyéni elképzelések alapján dolgozó, széles látókörű zenei műveltség dolgozott mindegyikükben. Hogy mekkora befolyással volt ő a generációk múltán színpadra lépő jazz zenészek munkáira, azt csak sejthetjük, azt viszont pontosan tudjuk, hogy ő indította el Paul Horn, Eric Dolphy és nem utolsó sorban Szabó Gábor karrierjét.

Ezen a kiadványon is Szabó hallható a gitárnál, Albert Stinston kezelte a bőgőt, Sadao Watanabe fuvolázott és szaxofonozott, Jim Cheatham harsonán játszott, és természetesen Chico Hamilton dobolt. Szerepelt még két ütőhangszeres, Willie Bobo és Victor Patoja személyében. Ahhoz képest, milyen népes a fellépők száma, ez a zenén egyáltalán nem érződik: minimalista felfogású, csendes-szendergős latin jazzt hallhatunk, mely a korábbi anyagokhoz képest talán kevesebb izgalmakat tartogat. Ugyanakkor nagyon kellemes.

Ami Szabó gitárjátékát illeti, azt gondolom, ennél kevesebb hanggal már nem lehet játszani egy jazz lemezen. Valóban csak annyit tesz oda, amennyi éppen szükséges ahhoz, hogy a lemezen a gitár valóban egyenértékű legyen a többi hangszerrel. Watanabe pedig még talán nála is kevesebbet fúj ki a szaxofon csövén, jobbára inkább fuvolázik. Mindezekből is kiderül: nem bonyolítják agyon a szólisták. Így bőven maradt hely Hamiltonnak a ritmikai variációkra, melyekkel oly szívesen szeretett élni.

Itt is mutat valamit ebből, ám ha őszinték akarunk lenni, nem sokat. Ha rövidre akarjuk fogni: egy nem túl káprázatos, nem igazán zseniális lemez ez, aminek vannak bizonyos értékei, ezzel együtt inkább az átlagos felé húz az értékelése. Az El Moors című szerzemény dobtémáját érdemes kiemelni, mert nem tipikus, nem gyakori a jazzben, illetve az utolsónak felvett Helena sikerült még jól, ebben a fuvola és a gitár együttműködése valóságos ínyencfalat. A többi, véleményem szerint jó étvággyal fogyasztható, nem igazán emlékezetes (t)étel. 6/10