Különleges vándormuzsikus/táncos-komikus családba született az amerikai Cal Tjader (1925-1982), aki anyjától zongorázni, apjától szteptáncolni tanult, majd hamarosan kikötött a vibrafonnál. Elsősorban mint a latin jazz kiemelkedő alakját ismerjük, annak ellenére, hogy voltak fúziós törekvései és szólóelőadásai is. Élete során elképesztő termékenységről tett tanúbizonyságot, diszkográfiája valóságos dzsungel, több száz lemez maradt ránk működése következtében. Ebből a terjedelmes életműből érdemes időt szentelni az 1965-ös Soul Sauce lemeznek, mivel ez amolyan átmenet a latin jazz és a fúzió között. Az alap még erősen jazzben gyökeredzik, de már van súlya a szerzeményeknek.

A társaság, akikkel Cal 1964-ben stúdióba vonult a következő személyekből állt: Richard Davis – bőgő, Bob Bushnell – basszusgitár, Kenny Burrell – gitár, Jimmy Heath – tenorszaxofon, Donald Byrd – trombita, Grady Tate és Johnny Rae dobosok, valamint házi zongoristája Lonnie Hewitt, illetve három kongás. Természetesen nem minden felvételen hallhatók így együtt, hanem egymás között megosztották a szerepeket.

Jól ismert szerzeményeket vettek elő, általában a kortárs jazz élet prominens alakjainak tollából, hogy aztán azokat leöntsék ezzel az utánozhatatlan ízű latinos szósszal, ami Tjader vibrafonja révén mindvégig hangsúlyosan jelen van. A Soul Sauce Dizzy Gillespie, az Afro Blue Mongo Santamaria, a Monkey Beams Gary MacFarland kompozíció – csakhogy nem éppen a jól ismert formában. A fő motívumokra rá lehet ismerni, az arányokat azonban ügyesen tologatták a muzsikusok, és jól éltek a dinamikai váltások adta lehetőségekkel is.

Az Afro Blue mintha egy csepp avantgard-tejet kapott volna, ráadásul a fuvola helyett trombita szól, és a Dexter Gordon féle Tanya sem hasonlít annyira önmagára. Pont ettől érdekes a lemez, minden zenész a maga stílusában, a maga kedve szerint alakította át ezeket a témákat. Leginkább Donald Byrd van elemében, trombitájának szép telt tiszta hangja legalább annyira meghatározó, mint maga a vibrafon. Néhány szám hallatán olyan érzésünk lehet, hogy talán a Tjader-Byrd megjelölés sem lett volna túlzás a borítón.

Kenny Burrell sajnos nem bontakozhatott ki itt igazán, kizárólag kísérő státuszban szerepelt, még annyi szólója sincs, mint a zongoristának, ez sokak számára csalódás lehet, azonban maga a muzsika annyira életteli, eredeti és magával ragadó, hogy még így is nagy élmény lehet azoknak, akik a latin jazzel jó kapcsolatot ápolnak.  8/10