Van sok unalmas tucatrock banda szerte az államokban, de még mindig onnan jönnek a legszebb meglepetések. A The Bronx esetében minden rendhagyó. Az image, a zene, az egész jelenség. Kezdjük a névvel: Az csak természetes, hogy esetükben Los Angeles a színhely, a műfaj pedig… mi is? A jól értesültek valószínűleg kapásból előkotorják a hardcore címkét, a még jobban értesültek közbevágnak, hogy punk ez, nem más, akik viszont értenek is hozzá, csak hümmögnek… Pedig mindegyiknek igaza van, csak másképpen. Szóval pont olyan zenekar ez is, mint a többi, csak kicsit más.

Onnan indítanék, hogy a legjobb napindító a reggeli forgatagban a fülesen át a fejbe a Bronx akármelyik lemeze. Az első négy között nehéz különbséget találni, és nem csupán azért, mert mind a négy The Bronx néven került forgalomba. A hangzás ugyanolyan kásás, zajos, mégis fülbarát mindegyiken, a tempó erőteljes és ütős, na és egy-két jó nóta előfordul mindegyiken. A 2017-es anyagon viszont szintet léptek a fiúk, ez tény. A legtutibb energiaforrás tőlük az ötödik gyermek, azaz a BRVNX. Ennek már címe is lett! Nagy dolog!

Magyarországon nem vitték túlzásba a csapat népszerűsítését, jelenleg egy, azaz 1 db lemezkritika elérhető velük kapcsolatban, ezt pedig Kósa Bence jegyzi a Nuskull Magazin 2013-as cikkében, mely a negyedik albumot veszi górcső alá. Az ott és akkor 7 pontra értékelődött, ami nagyjából korrekt is, bár hangulat kérdése, mert az ilyen reggeli stresszes munkába indulás alatt az is kisimítja a ráncokat és ad egy löketet az embernek.

A lényeges különbséget abban látom, hogy a nóták itt lettek a leginkább karakteresek, megjegyezhető refréneket kaptak, és a szövegek is jók. Itt a kezdő Night Drop.. máris megadja az alaphangot, aztán itt van a Side Effects, ami a csapat legismertebb slágere, ezt láthatjuk-hallhatjuk az interneten akusztikus verzióban is, ugyanígy a Two Birds, a Past Away, tuti kis punk rock himnuszok. Szóval akkor mégis punk rock ez a muzsika?

Én azt mondanám, hogy igen, kiegészítve azzal, hogy Matt Caughtran énekes nyújtásai miatt erősen glam punkba hajlik ez a piszkos rock’n roll zene, viszont szerencsére a külső megjelenésük nélkülözi a glam punk effekteket. (nincs szemfestés, körömfestés, hajfestés, stb) Nem egy felvételük a Warrior Soul Space Age Playboys lemezét idézi, ugyanaz a dühös hanghordozás, ugyanaz a flegmaság, ugyanaz a polgárpukkasztó érzés.

Fontos adalék, hogy két gitár adagolja a jobbnál-jobb dallamokat (Joby J. Ford és Ken Horne) valamint az sem mellékes tényező, hogy a doboknál a Danzig egykori bőrmestere Joey Castillo ül. A gitártémák ezekkel a lendületes pergetésekkel már megfogják az arra érzékeny füleket, Matt pedig beviszi a kegyelemdöfést az énekkel. Ennyi.

Szerintem ők az MC5 leghitelesebb leágazása, miközben hatott rájuk a kilencvenes évek elejének városi glam rock virágzása is. Egyfelől The Stooges keveredik a Ramonessel, másfelől a New York Dolls a Motley Cruevel. Akárhogy is van, a hazai rock’nroll kedvelő réteg óriási hibát követ el, ha mellőzi ezt a társaságot, akiknek a mai napig ez a legjobb lemezük. (A VI. is nagyon jól sikerült) 10/10