Ha körülnézünk az interneten Sleepytime Gorilla Museum ügyben, akkor azt látjuk, hogy a magyar oldalakon legfeljebb említés szintjén találkozunk ezzel a névvel, elemzésbe, vagy lemezkritikába mindeddig senki nem vágott bele. (Én sem fogok.) A műfaji megjelölés a lehetetlennel határos, hiszen az 1999-ben, Oaklandben alakult társulat feladta a leckét rendesen a kritikusoknak és hallgatóknak egyaránt. Leginkább Frank Zappa örökségét folytatták szerteágazó, sehová nem tartó, semmilyen skatulyába nem illő zenéjükkel.

Ebben a zavaros főzetben vannak felsejlő metal elemek, részeg hegedűszólamok, saját készítésű hangszerek, de a legenda szerint nem riadtak vissza pl. a viking csónak alkalmazásától sem, bár sejtelmem sincs, miképp szólaltatták meg? A szóban forgó lemez részben death metalos acsarkodás, részben mindenféle állathang és emberi „állatkodás” – már bocsánat – egyvelege. Tisztán csengő női ének vegyül a disszonáns fejhangon való kántálással, a legvadabb horkantásokkal, s ugyan nem tépik le senki fejét, garantáltan nem lehet tudni, mi történik a következő pillanatban, így a váratlan meglepetésekkel telepakolt nagylemez az idők végezetéig hatásos.

Rajongóik között olyan neveket tudhatnak, mint Mike Patton, vagy Tony Levin, és ez sokat elárul művészetük hatásfokáról. Néhány beszédes számcím magyarítása az albumról: Az emberiség szamárfejű ellensége megkezdi értekezését, Hozzátok vissza az Apokalipszist!, A 17 éves kabóca... Az ilyen ínyencfogásnak is beillő különlegességek értékelése embert próbáló feladat, ezért a pontszám is csak jelzés értékű. 8/10

Tagok: Carla Kihlstedt – hegedű, szoprán Dan Rathbun – basszusgitár, bariton Matthias Bossi - ütőhangszerek, tenor Moe! Staiano – fém, fa, spatula, harangjáték    Nils Frykdahl – gitár, fuvola, kontraalt  Frank Grau - dob