Ahogy haladunk az időben a jelenkor felé, úgy válnak egyre keményebbé a római Ade lemezei. A második album 2013-ban jelent meg, ezen lényegesen szigorúbb a zenei háttér, a ritmusképletek pedig mondhatni más dimenzióba helyezik át az anyagot. Ha a bemutatkozó kiadványt komplexnek neveztem, akkor ez már az ultra-komplexhez áll közelebb. Megmaradt valami a debütalbum eklektikájából, folkos hangulatából is, ezen is vannak nyugalmas, pihentető pillanatok, de a bevadulás jóval erősebb, a tempót sokszor a maxhoz közelítik. Mivel akkortájt a zenekarnak nem volt saját dobosa, a görög származású George Kollias ugrott be a Nile együttesből. Elképesztő dolgokat művelt! Főképp a lábával, mert amit a lábgépbe beletett, azt kevesen tudnák utánacsinálni, ugyanakkor a groove is ott volt a kezében (fejében) minden egyes nótában!

Az első két darab, a Betrayer From Thrace és a Sanguine Pluit In Arena alaposan megcsattogtatják a hallójáratokat, miközben megmutatják az Ade igazi erősségét is, ahogy a régizenét keverik a legújabb, legvadabb trendekkel. Ezt persze sokan csinálják ( Behemoth, Amon Armath, Fleshgod Apocalypse, stb..) csak épp teljesen már arányban és hatásfokkal, mint a rómaiak. Azt nem állítom, hogy ők ebben a legjobbak, csupán azt érzékeltetném, hogy van egyéniségük, ami mindenképpen érték.

A harmadik dalban kapjuk az első női éneket, címe The Endless Runaway. (Az előző koronghoz képest kevesebb lett a latin, több az angol szöveg.) Amikor magában szól, senki meg nem mondaná, hogy ebből death metal fog kibontakozni, annyira éteri, annyira testidegen. Ám ez csak a bevezetőben van így, mert máris jönnek a pengeéles gitárok, a szaggatott, dühödt dob- és basszustémák, melyekre épül a szerzemény. Mire elmenne extrém irányba, szerzetesi kántálás töri meg a monotóniát, Flavio egészen kiválóan hadarja rá erre a furcsa alapra a maga kis magánszámát.

A legjobb tételek még csak ezt követően jönnek: Crixius Flags Of Dishonor – egy ritmusváltásokkal telepakolt, sűrű, örvénylő darab, a háttérben a már hallott patetikus hatású kórussal, nagyívű dallamokkal, megunhatatlan a műfajában. Duelling The Shadow Of Spartacus – filmzene szerű, bizarr álomra emlékeztető szerzemény, hátborzongatóan szép motívumokkal. Mars Unpredicateble Favor – a nagylemez emblematikus darabja, ebben még Spartacus kardjának pengését is halljuk, miközben egy gladiátor aréna közönségének ( vagy a Spartacus vezette lázadás csatájának) zaját is észlelhetjük.

Még további két mesteri szerzeményt szeretnék kiemelni, mindkettő öt perc fölé kúszik, ami tőlük nem annyira megszokott, hiszen ezt az intenzitást túl hosszan nehéz művelni. A Six Thousand Crosses hosszúra nyúlt bevezetője egy mély hangon előadott, elbeszélő narratíva, szintén a filmzene-érzést erősíti, míg a lemezt záró For Everything To Be The Same a csapat thrash metalhoz való vonzódását mutatja meg. Mindkettő tömény, technikás, sokrétű felvétel, mint amilyen az egész lemez, csak ajánlani tudom a keményebb műfaj kedvelőinek, de azok is tehetnek vele egy próbát, akik az összetett zenei világú, kísérletező csapatokat kedvelik.  9/10