Mennydörgőpata Őrmester ismét lecsapott! Immáron negyedszer, ha a kislemezeket és a 2016-os koncertlemezt nem számítjuk. Elődeihez képest a This Sceptred Veil határozottan jobban sikerült, pedig azok sem voltak épp hallgathatatlan anyagok. De az új lemez elhomályosítja ezeket, mert ez a négy srác Bathból nagyszerűen összerakott, remek nótákkal felvértezett anyagot szállított. Egy falatnyi Sergeant-történelem: 2013-ban alakultak, az első lemez 2014-es (Zigurat), majd ’18-ban, ’20-ban, és most ’22-ben is készült egy. Nem lustálkodnak az urak ezen a méltán híres brit fürdőhelyen. Bath méltán híres valóban, a Thunderhoof pedig méltatlanul ismeretlen, ez a szörnyű igazság.

Jim Camp – basszus, Dan Flitcroft – ének, Darren Ashman – dob, Mark Sayer – gitár, változatlan a felállás 2013 óta! Ezt sem sokan mondhatják el magukról. Láthatóan és hallhatóan együtt van a banda, remélhetőleg az sem fog náluk komoly sokkot okozni, ha én most egyiküket alapos fejmosásban fogom részesíteni, de ne szaladjunk ennyire előre!

Az anyag tényleg szuper! Magasan kiemelkedik a stoner/doom termelésből, nem is feltétlenül helyezném ide, annak ellenére, hogy sok szempontból abszolút helyénvaló náluk ez a címke, van itt bőven grunge elem és AOR-közeli énekmegoldás is, szóval elég vegyes az összkép, és pont ez a jó. A legfontosabb természetesen a dalszerzői tehetség, mert ízlésesen végig lehet döngölni egy órát is, az még attól nem feltétlenül lesz maradandó érték.

Itt már You’ve Stolen The Words (Elloptad a szavakat) című nyitószám egyből remek, Dan kissé éles, bár rendkívül hajlékony, hibátlan hangon vezeti fel a témát, majd amikor dühöngésbe megy át, az nagy húzás. Neki ez a stílusjegye, ami egyben a zenekari hangzást is meghatározza, az álmodozóbb, dallamosabb vonalról ugrik át karcosba, mégpedig csont nélkül, mintha csupa ilyen előadón nőtt volna fel. (Warrior Soul? Tribe After Tribe? Jane’s Addiction?) A zene eközben meglehetősen mai, modern döngölés, basszusfutamokkal díszítve, egészen kiváló gitárszólamokkal kísérve.

Mindezekből már kitalálható, ki lóg ki ebből a brigádból egy kicsit. Kérem, így nem lehet dobolni! Na jó, az egy dolog, hogy én ennyire sem tudok, de a kritikus azért van, hogy kritizáljon, nem azért hogy mindenkinél jobban zenéljen, hiszen akkor zenész lenne, ugyebár… Ha már van egy ekkora kaliberű énekes, aki a maga műfajában abszolút király, ha van egy gitárral mesterien támadó csapattag is, a basszer is ügyes, és még ráadásul bitang erős nótákat képesek összedobni, akkor ehhez akkora dobtémák illenének, hogy hú!

Óriási ziccerek maradnak kiaknázatlanul, a dobkíséret rendkívül szimpla, kiszámítható, sematikus, semmitmondó, és az a banda hatalmas szerencséje, hogy a jobbnál-jobb dalok mind dallamban, mind szövegben, mind gitárban elfedik ezeket a hiányosságokat. Ám ha beülne ide egy groove-orientált kolléga, az mekkorát dobna a nótákon! Ezt még elképzelni is érdekes… de hagyjuk ezt a károgást! Vissza az értékekhez!

Melyik is a legjobb nóta? Nehéz választani, talán a kissé Ozzyra hajazó Woman Call. Bár Ozzy soha nem volt talán ennyire erőtől duzzadó énekes, a hajlítások őt idézik, s természetesen a Black Sabbathot, akik a bathiak nagy kedvencei lehetnek, mint ahogy a Seattle-hangzás sem lehet idegen a füleiknek. Kiderül ez mondjuk a King Beyond The Gates (A király a kapuk mögött) eszméletlen bömböléséből, azt hiszem itt éri el Dan is, és a Thunderhoof is a csúcspontot. A patronokat még nem lőtték el teljesen, mert a 68 perces lemez utolsó szerzeménye, az Avon & Avalon is tartogat sok szép motívumot.  A lemez kétségkívül az év egyik legjobbja, olyan kiadvány, amit évek múlva is érdemes lesz elővenni. Dobolás ide vagy oda, meg kell adnom rá a maximumot, mert tényleg iszonyatosan erős. 10/10