Volt már úgy, hogy világgá akartál menni? Nyugi, legtöbbünkkel előfordul. Legalább egyszer, de néha többször is… Engem 1999-ben fogott el elsőként a csavaroghatnék, tehát egy hátizsákkal felszerelkezve elindultam a nyári szünetben valamerre Európába. A közlekedési eszköz? Autóstop, természetesen. Aránylag gyorsan átjutottam Ausztriába, majd onnan Németországba, és ott a sztrádán, valahol félúton Salzburg és München között felvett egy idősebb úr, elegáns autóval. Beszélgetni kezdtünk, és rövid ismerkedés után kiderült, hogy híres gitáros, úgy hívják, hogy Peter Meier.

- Elnézést, de mennyire ismert Ön? – kérdeztem tőle – Mondjuk, ha bemegyek Münchenben egy könyvesboltba, akkor meg tudom venni a lemezét? Mosolyogva válaszolta, hogy valószínűleg igen, de erre nincs szükség. Éppen egy bemutatóról jövök – magyarázta – ilyenkor eljátszom néhány darabot, majd utána megpróbálom értékesíteni a saját zenémet. Tele van a csomagtartó lemezekkel, búcsúzáskor majd adok belőle egyet.

Igazán rendes dolog volt tőle, bár azt sejtettem, hogy mégsem lehet egy Paco De Lucia, mert akkor azért csak hallottam volna róla. Hozzá kell tenni, nem sok fogalmam volt akkoriban a gitározásról, még nem kezdtem bele a hangszer elsajátításába, és szólóban előadó gitárosokról alig hallottam. Próbáltam hát az ismeretlennel közös nevezőre jutni. A Led Zeppelint kedveli? Esetleg érdeklik a komolyabb progresszív rock bandák? King Crimson, Pink Floyd, ilyesmi… Talán játszik is tőlük valamit?

Sejtelmes mosollyal válaszolta, hogy fiatal korában hallgatott és játszott könnyűzenét, az ő műfaja a klasszikus zenéhez áll közelebb, bár vannak saját darabjai is. Az egész ember végtelenül szerény, intelligens, visszafogott volt, mint aki teljesen tisztában van vele, meddig tarthat az én zenei műveltségem, mely nyilván hiányos, már csak koromnál fogva is. Valamennyit konyítottam a jazzhez, ezért próbáltam McLaughlin, vagy Al Di Meola irányába puhatolódzni, és örömmel nyugtáztam, hogy ezek a nevek már jól csengenek számára is.

Elválás előtt megkaptam ezt a La Musica című, sehol fel nem lelhető CD-t, amit aztán az évek során ronggyá hallgattam. Szó szerint annyit ment a lejátszóban, hogy a sok használattól ugrálni kezdett, majd egyszer csak lejátszhatatlan lett, így fájó szívvel kidobtam. Ez a zene hihetetlenül gyönyörű. Pontosan olyan, mint maga az előadó. Nem kérkedő, nem magamutogató, nem akar senkit meghökkenteni, vagy elámítani, hanem lassan, türelmesen körülfon, és többet nem ereszt el. Amikor most a napokban az interneten található tételeit meghallgattam, rögtön felidézte az egész utamat, majd a hazatérés utáni időszakot is, amikor a legtöbbet forgott ez a lemez. Emlékszem, annyira nem értettem a gitározáshoz, hogy azt hittem egy gitár szól mindvégig, holott néhány számban tisztán kivehető a kíséret és rá a dallamjáték. (Természetesen mindkét sávot Peter Meier játszotta fel)

A stílusa meglehetősen egyéni, leginkább Segovia világához áll közel, de talán többet elmond, ha úgy jellemzem, maga a tömény nosztalgia. Az összes szerzemény felidéz egy idilli, felhőtlen gyermekkort, melynek mozaikképei mára már pókhálóvékony fonalakként hullámzanak a naplementében. Mintha egy családi fotóalbum megsárgult képeit nézegetnéd párás szemmel. Ma még nem érdekel mindez? Meglehet. De majd eljön az az idő, amikor Peter Meier zenéje utat talál hozzád… ha fogékony vagy a szépre.  10/10