Elgondolkodtató, hogy olyan előadókat piedesztálra emelünk, akik a világon semmi különöset nem csinálnak, csak jól mutatnak a színpadon, vagy még azt sem, a zenei zseniket pedig alig ismerjük. Sam Rivers nevét szerintem száz emberből 99 nem is hallotta. Lehet, hogy hülyén néz ki a borítón, de kimagaslóan játszott tenoron, szopránon, fuvolán, basszusklarinéton, sőt zongorán is. Nem csekélység! A jazz legenda 2011 óta nincs közöttünk, helyette itt vannak lemezei, melyeket ránk hagyott, abban a reményben, hátha az utókor számára jelentenek majd valamit. Örömmel jelenthetem, igen! Egyik lemezéről, a Sizzle című, extra sűrű anyagról már megemlékeztem, most elővenném a Lazuli néven piacra dobott albumát, mert időtálló alkotás.

Teljesen más ez a munkája, mint a Sizzle, mint ahogy általában a legtöbb Rivers lemeztől különbözik, mivel a free jazzben nyakig lubickoló zenész itt a kevésbé virgonc arcát mutatja. Ezúttal amolyan pihentető, mégis avantgarde szellemiségű fúziós jazzt játszik kollégáival. A gitárnál Darryll Thompson (Funk Project), Rael Wesley Grant a basszusgitáros, a dobos pedig Steve McCraven. Hármójuk közül a basszusgitárost érdemes nagyon kagylózgatni, mert szaporán röfögteti hangszerét.

És persze ott van maga Rivers! A legnagyobbak egyike. Számomra a fuvolajátéka a leginkább rabul ejtő, abban a pillanatban érezhető a klasszisa, ahogy a szájához emeli a csövet, és az első hangok kiszállnak belőle. Ez a Swirl című nyitányban történik, ami alighanem egy alapos Summertime-átirat, gyönyörű fuvolafrázisokkal és emlékezetes basszushápogással. McCraven is kifejezetten jól csapkodja szét a ritmusképleteket. Szuper kezdés! Kissé meglepő Rivers részéről ez a szokatlanul fülbarát tónus, ami egyébként majdnem a teljes lemezen végigvonul.

A Dominant már egy kicsit élesebb hangzást kapott a harsány szaxofon által, ezt azonban a folyamatosan pulzáló basszus, valamint a finoman akkordozó gitár ellensúlyozzák, és nem is tart túl soká. A címadó Lazuli ismét fuvolán érkezik, ez még a nyitó szerzeménynél is kellemesebb, nyári fuvallat szerű lomha jazz. Aki a mély hangokért rajong, annak a Chant hoz el szép pillanatokat, mert csak úgy nyihog-nyeheg itt a basszus. Közben a szaxofon már megy is bele a málnásba, megpedzi Samu bácsi rendesen.  

A Coral című, fuvolával felvezetett tételnél valószínűleg sokaknak beugrik Marcus Miller neve, nem mintha ő fuvolázna, de a funky ízű basszusjáték, s az erre érkező gitárszóló is olyan, mintha az ő lemezeit hallanánk. Hajszálra ugyanez igaz a Lapis esetében is, ebben a fő motívum tenoron szól, és én magam soha meg nem mondanám, hogy Rivers tolja, annyira más, mint amit tőle megszoktunk. De hát az igazi nagyok pillanatok alatt tudtak arculatot, hangnemet, stílust váltani, ahogy éppen kedvük hozta. Nagyon nagy nóta ez a Lapis, talán a legjobb a kiadványon. És akkor még csak a lemez felénél tartunk!

A másik fele, a szokás szerint csupa egyszavas címekből álló felvételek sora már-már andalító hatást kelt, és ez végképp kiveri a biztosítékot, Sam Rivers és az andalítás??? Pedig tényleg így van, meg kell hallgatni, mondjuk a Beatrice mennyire illik egy gyertyafényes, meghitt vacsorához. Na, persze, ha az étkezők kedvelik a helyenként megvillanó jazz szólókat, hiszen ezekből akad itt is szép számmal. Az évszám 1989, és  valószínűleg jól be tudná határolni az avatatlan hallgató, hogy nem a bebop hőskorában járunk. Mégis azt kell mondjam, soha rosszabb zenét, nemhogy a nyolcvanas években,  még napjainkban is ritka az ennyire ízléses album.  8/10