Ez olyan, mint amikor Ali baba betéved a negyven rabló barlangjába, és nem akar kijönni onnan. Sárgás fényű lámpások imbolygó fényében csodás nőalak kígyózik, a lábainál értelmes szemű kutyák hevernek, az asztalon súlyos kristálypoharak, bennük vérvörös bor, a háttérben ismeretlen eredetű keleti zene szól, miért is menne el bárki ebből a meseszerű világból? Semmi nem olyan érdekes a város falain túl, mint amit itt bent tapasztalhatunk. Utánozhatatlan keverékét kapjuk az akusztikus kamarazenének, a sötét doom metalnak, a pszichedelikus rocknak, és az egyházi (?) zenének, ám azt már bajos lenne megállapítani, melyik egyház felé hajlik Al Cisneros keze. De ez nem is olyan fontos. Dőlj hátra és lazíts!

Sorrendben ez volt az amerikai Om ötödik stúdiólemeze, és nem mondanám, hogy szervesen illeszkedett a korábbiak sorába. Igen is, meg nem is. A meditatív jelleg, a keleti hangulat már kezdetektől jelen volt, de itt elmerészkedett a banda egy olyan távoli pontra, amely már kiemelte őket a stoner/doom világából egy sokkal nehezebben értelmezhető, műfajilag szinte behatárolhatatlan környezetbe. Ezt nem mindenki díjazta akkor sem, s azóta sem, például az Encyclopedia Metallum oldalán az összes nagylemez közül ez kapta a legalacsonyabb értékelést (74%), és a kritikák között is olvasható több elmarasztaló, mert az alapvetően rock/metal beállítottságú hallgatóság nem igazán tudott mit kezdeni ezekkel a hosszan tekergőző, komolyzenei felhangoktól sem mentes mantráktól.

Aki azonban nyitott füllel és szemlélettel ült le az Advaitic Songs mellé, az nem csalódott benne. Véleményem szerint ez lett a csapat legjobb lemeze. Nincs egy felesleges pillanat, egy töltelékízű szerzemény az egész albumon, általában az első tételtől az utolsóig végighallgatom, már amikor nem szenderedem el közben, mivel ez az egyik legtutibb elalvás előtti lemezem. Tökéletesen átlendít a fáradt hétköznapokból az álmok birodalmába.

Már az magában nagyot üt, hogy csellót társítottak ehhez a filozofikus zenéhez. Jackie Perez Gratz ugrott be erre a feladatra a Giant Squid tagságából (lásd a Giant Squid lemezajánlót ugyanitt a blogon), játékával olyan tömény fűszert hintett a monoton, veretes dobtémák, a mormoló Rickenbacker basszus, és a törékeny női ének mellé, hogy az mint a mágnes, vonzza magához a szokatlan finomságokra éhes zenehallgató figyelmét.

Emil Amos dobolt , Robert Aiki Aubrey Lowe énekelt, és tamburán játszott, illetve egy Homnath Upadhyaya nevű arc tablázott. A női énekért Kate Ramsey volt a felelős. Ez már így egy egészen komoly kis társaság, összevetve mondjuk az első két lemezzel, amiket Cisneros és Haikus ketten készítettek. De mint említettem a hangszerelés is nagyot változott, mondhatni kinyílt Cisneros zenei univerzuma. Majdhogynem a jazzhez közelít egy-egy megoldás, főként a ritmushangszerek tekintetében, azonban a basszusgitár leírhatatlan tónusa, az állandó pulzálás a meditatív zenék felé húz.

Nem tudni, vajon azért nem jelentkeztek azóta nagylemezzel, mert ezt a bizonyos kiadványt már nem tudják felülmúlni, vagy egyszerűen csak elfogytak az ötletek, de tény, hogy egy ideje hallgatnak. A lemezanyag öt felvételt tartalmaz, 45 percben, szinte egybemosódó, végtelen folyosóra, vagy földalatti járatokra emlékeztető alkotás, melyben, mint elvarázsolt labirintusban örömmel bóklászik az eltévedt vándor, akkor is, ha soha nem talál ki onnan.  10/10

Az advaita szanszkrit szó, jelentése: kettősség nélküli (a-dvaita: nem kettő = non-dualista). Az ind filozófia fogalma a világegyetem egységének jelzésére, és egyben az egyik legnagyobb hatású ind vallásbölcseleti rendszer neve. Az advaita a védánta ortodox hindu iskola egyik ága, melynek alapgondolata az, hogy a személyes lélek és az univerzális lélek egyek, nem különböznek egymástól. Ahogy a Cshándógja-upanisad kijelenti: "te Az vagy". (wiki)