A világtalan kanadai blues gitáros harmadik lemezén ugyanott folytatta, ahol a Hell To Pay albumon abbahagyta: életerős rock alapokra szikrázóan kemény szólókat tolt a maga félelmetesen nyers modorában. Ezt a fajta blues rockot akkoriban senki nem adta elő ilyen intenzitással, miközben az énekdallamok, a háttérénekesnők alkalmazása, a jellegzetes frazírok mind-mind a fehér blues aranykönyvének fejezeteit idézték meg. Kollégáitól alapvetően két dologban tért el Jeff Healey: a. elsősorban saját témákat használt, s kerülte a lerágott csont sémákat  b. szólói már-már a heavy metal gitárhősök munkásságát idézték – ez két olyan tényező, amire napjainkban is érdemes figyelmet fordítani.

Sorrendben tehát ez volt a harmadik Jeff Healey nagylemez, véleményem szerint az utolsó igazán kiemelkedő darab. Megtartotta az előző korong karcos-harcos, dinamikus hangvételét, de ezt már olyan összebújós tételekkel társította, melyek nem kifejezetten illettek az akkori profiljába. Más szóval jellemezve meglehetősen felhígult. Nagyjából minden második nóta harap a lemezen – igaz, legalább nagyot – és minden második tartozik a könnyedén feledhető kategóriába.

Ez dalokra lebontva úgy néz ki, hogy az első szerzemény, a Cruel Little Number egészen szuper, méltó a nagy mesterhez, úgy ének-szöveg tekintetében, mind zeneileg, egy jópofa bulis darab, míg a Leave The Light On valami halotthalvány, gyengécske nóta, nagy jóindulattal nevezhető átlagosnak. A My Baby’s Lookin’ Hot megint egy őrült jó téma, mintha ikertestvére a kezdő nótának, gyors, pattogós tétel, míg a Lost In Your Eyes érzelmes húrokat pengető limonádé. És így tovább!

A House That Love Built borzasztó címe ellenére a lemez egyik legjobb témája, lüktető, pengés kis nóta, minden sora telitalálat, és ebben a szólóban pedzi meg úgy igazán először a Fendert Jeff Healey, de pontosan e szóló kapcsán kell szólni a vele kapcsolatos legbosszantóbb sajátosságról, ami már a korábban tárgyalt lemezein is előjött, ez pedig az általa játszott szólók idő előtti lekeverése.  Meg lehet őrülni tőle, hogy pont mire igazán kibontaná a témát, mire igazán belejönne az improvizációba, a hangmérnök szépen letekeri a hangerőt, és vége a dalnak…

Több, mint bosszantó. Mintha valahol kőbe lenne vésve, hogy öt perc fölé tilos vinni a dalokat, mert annál többet már nem bír elviselni a Tisztelt Közönség. Nem marad más, mint a reménykedés, hátha egyszer még előkerülnek a mesterszalagok, és teljes hosszában élvezhetjük ezeket a kivételes szólókat, mint ahogy előkerültek bizonyos Miles Davis session felvételek is, vágatlan formában, többlemezes compact disc kiadásban. Talán a kiadói mohóság, a profit iránti vágy piacra dobja a Jeff Healey trió közreműködésével felvett nyersanyagokat is egy szép napon…

Visszatérve a lemezre, meglepő módon három kiváló nóta jön egymás után: Evil And I Here To Stay, My Kinda Lover, és It Could All Get Blown Away. Ez utóbbi az egyik személyes kedvencem, nem utolsó sorban a kitűnő szöveg miatt. Arról szól, mennyire tünékenyek sikereink, mindazt, amit elértünk könnyedén elfújhatja a szél egy pillanat alatt, legyen ez vagyon, vagy szerelem. „Mint egy rabló éjféltájt, valaki ellopja otthonodból, csak a halott fényt kérded hát: ez miért pont rólam szól?”

Addig értékeld, ami neked megadatott, amíg teheted, mert holnapra már viszi is a szél… Ezután a remek hármas után jön a lemez mélypontja, a You’re Coming Home című ballada, a létező legcsöpögősebb hangvételben, amit el lehet képzelni, még a háttérénekesek sem mentik meg, annyira ócska. Azonban, minő váratlan fordulat, megint kapunk cserébe egy fájdalomdíjat, mert az If You Can’t Feel Anything Else ( I Feel This) nemhogy a lemez, hanem az egész Jeff Healey-életmű egyik legjobb alkotása. Egy ifjú rapper, bizonyos Jr.John ízes szövegmondásával felvezetett, modern hangzású rap/rock/blues vegyület, egy olyasfajta öszvérállat, ami minden szemszögből nézve tetszetős külsőt mutat, különösen ami a gitárszólót illeti. Valószínűleg azért lett ez a címadó, mert ebben tényleg nagyon elkapta Jeff a fonalat.

Hátravan még négy felvétel az albumról, de akár mind a négy mehetett volna a levesbe, mert túl sok különlegességet egyik sem mutat. Talán a Live And Love kiváló énekmegoldásait érdemes kiemelni, mert a másik három igazán unalomba fullad. Ez még egy jobb fajta, középtempós, egészen hangulatos kis darab, és a szóló is ott mozog a spiccen, ezzel kellett volna lezárni a korongot, és akkor még egy kövér nyolcassal tudnám is díjazni, de ha nagyon tényszerű akarok lenni, akkor a hetes az igazságos. Mivel elfogult vagyok, legyen inkább a kettő között. 7.5/10