Herbie Mann (1930-2003) utolsó stúdióalbumán visszatért ahhoz a zenei világhoz, melyből annak idején elindult. Természetesen a XXI. század elején másképp szólt a bop mint a hőskorban, de a múltidézés tökéletesen sikerült. Phil Woods altszaxofonossal oldalán egy könnyen emészhető, kellemes, leginkább nagyestélyekhez illő anyagot adott ki. Társai voltak: Marty Ashby – gitár, Gil Goldstein – akkordeon, Jay Ashby- pozan, Alain Mallet – zongora, Paul Socolow- basszus; Roger Humphries - dobok.

Kedvencem a Bohemia After Dark, egy virgonc kis nóta, amelyben a lökött vezérdallamot uniszónóban adják elő, azután külön-külön szólóznak egy gatyarázót. Eközben a swing ütemre a kedves közönségnek lehet szépen rázni a csürdöngölőt. Pöpec. Hasonlóan szemtelen a Privave is, csak ennek nincs igazán eltalált vezérmotívuma, viszont a zongorabillegése nagyon ott van. Woods úgy zümmög, mint valami részeg dongó. Nagyon jó még a Little Niles is, ebben a szaxofonos bevezető cifrázza, a jó ízlés határain belül. A fuvolaszóló kicsit halványabb.

A Jelek egyáltalán nem passzol ehhez az albumhoz. Még akkor sem, ha próbálták a hangszereléssel ide passzintani. Egyébként nagyon jó lett ez a verzió, főleg a középrésznél, vagyis a dob-fuvola játéknál ütős. Vibrál a fuvola, van benne dög rendesen. Ügyes a zongorista is, jól adja alá a harmóniákat. Annyi a gond csupán, hogy még így is elüt a többitől, a folk gyökerek miatt. (Borbély Mihály népzenész írta)  Említést érdemel még az Alvin G, egy füstös Woods szerzemény, ami a hajdani jazzklubok világát idézi. A felvételek többsége viszont olyan háttérzene, amire lehet szépen lejteni a táncparketten, vagy lehet poharazgatni, vagy bármit csinálni, mert úgymond itatja magát, mint a könnyű, édes borok.

Összességében azt hiszem Herbie Mann egyetlen lemezén sem nyújtott feledhetetlen, 100 százalékos csúcsteljesítményt, mindegyikre felkerültek gyengébben sikerült darabok is, és úgy általában a zenei ízlése enyhén szólva furcsa volt, azonban ő tette a fuvolát olyan szintre, ami által vitán felül helye van a jazz világában, úgy a mainstream, mint a modern jazzben. Úgy érzem három dolgot szeretett végtelenül szenvedélyesen: a fuvolát, a zenét, és önmagát. Akkor tudott maradandót alkotni, amikor ez a három közel egyforma arányban tudott érvényesülni. Nyitottsága példa értékű, hiszen mind a latin, mind a keleti, mind a brazil zene sokat köszönhet neki, és nem utolsó sorban mi, kelet európaiak is. Úgy vélem, sok ilyen szemléletű muzsikus kellene a világnak, ahhoz, hogy műfaji megkötések és előítéletek nélkül tudjunk közeledni bármilyen zenei produkcióhoz.   8/10