Előszeretettel sorolják a rajongók és a kritikusok az első punk rock bandák közé a Lincoln Parkból startoló, magának Detroitban hírnevet szerzett MC5 zenekart. Ebben van némi igazság, mert kortársaikhoz képest lényegesen zajosabbak és botrányosabbak voltak, de hogy egy másik klasszikus banda lemezének címével éljünk: Ez csak rock’n roll, bár én szeretem. Hiányoznak innen az igazán gyors, torpedólöket szerű támadások, a zsigerileg agresszív dalszövegek, a hányaveti, nyegle dallamenetek, viszont a gitár már úgy szólt, ahogy az a punk rock nagykönyvében meg van írva. Különösen a High Time lemezen, ez volt tőlük az abszolút csúcsteljesítmény. Ma is finom falat!

A formáció rendhagyó módon egy koncertlemezzel jelentkezett bemutatkozásképp, ez volt a legendás Kick Out The Jams. Egy borzasztóan kásás, koszos, nem éppen a zenei kifinomultságáról híres lemez. Energia az szorult belé, de nem mondanám kihagyhatatlannak. Ezt követően stúdiót is kaptak a srácok, és elkészíthették az első sorlemezt, a Back In The USA című folytatást, ami a Tutti Frutti nem túl eredeti feldolgozásával indul, és pont az a nyersesség hiányzik belőle, ami a debütáló korongon megvolt.

Második nekifutásra hozták össze az 1971-es High Time korongot, melyen végre jó arányban keveredett a súlyos rock’n roll a fülbemászó refrénekkel, a polgárpukkasztó tartalom a veretes formai megoldásokkal. Itt mutatja az MC5 az igazi arcát. Csak ajánlani lehet annak, aki a beborult, szemtelen rockot előszeretettel hallgatja. Ez sem robog éppen gyorsvonat sebességével, azonban mellőzi a direkt slágeres elemeket, valamit a maga korában oly gyakori patetikus elemeket. Csak úgy ott van, és kész! 

A Sister Anne a maga 7 perc fölötti kíméletlen döngölésével ki is jelöli az irányvonalat: itt nem fogunk piszmogni, kérem! Letoljuk az erősítőket a torkodon, megtáncoltatunk a mi stílusunkban, ha tetszik a mélyen  tisztelt közönségnek, ha nem. Ami azt illeti, bár volt egy kitartó, egyre dagadó tábora a csapatnak, mire igazán belejöttek volna, jól fel is oszlottak, és mindenki azt kezdett ezekkel a nótákkal, amit tudott. Négy dal az egyik oldalon, négy a másikon, nem tűnik soknak, de az a 42 perc nem is kevés, mert akad itt néhány kellemesen bárdolatlan darab.

Mint pl. Baby Won’t Ya, Poison, Over And Over. Ez utóbbiban található az a sor, mely feltehetően megpecsételte a zenekar sorsát, illetve befagyasztotta a szép jövőt: "Vietnam, what a sexy war, Uncle Sam's a pimp, wants us to be whores" – ami annyit tesz, hogy az államok prostituáltnak tekinti a hadra fogható lakosságot, s ennek megfelelően bánik velük. Az ilyen megjegyzések nem néztek ki jól fentről. Persze hivatalosan a banda végét a mértéktelen drogfogyasztás okozta, nem más.

Akár így volt, akár nem: ez a lemez kiállta az idők próbáját, ma is csodálatosan átmelegíti a hangfalakat, vagy az őszi esőben fázó füleket. A bűnelkövetők: Wayne Kramer – gitár, billentyűk, Rob Tyner – ének, szájharmonika, Fred Sonic Smith – gitár, Dennis Thompson – dobok, Michael Davis – basszusgitár. Mint tudjuk a társulat a modern időkben is felvillantott valamit egykori önmagából, ám ehhez a nagylemezhez nem ér fel egyik próbálkozásuk sem, mert ott és akkor volt valami a levegőben, ami megadta a pluszt ehhez az utánozhatatlan dalcsokorhoz. 9/10