Mindenkinek más módszere van a fáradt elme pihentetésére, számomra az egyik kezelés az Imani Coppola neve által fémjelzett trash-pop alkalmazása. Nincsenek vele szemben elvárásaim, mert tudom, hogy jól csinálja, amit csinál, így a lemezeivel szemben sem állítok túl nagy követelményeket. Valahogy ő olyan arányban képes vegyíteni az álmodozó hangvételű soul/pop zenét, a jazzes, néhol avantgard, néhol rockos felfogással, hogy Björk, vagy Madonna elbújhat a kiságy alá mellette. És hozzá még rappel is, meg hegedül, meg gitározik, és naná, hogy maga írja a dalszövegeit, egyszerűen fenomenális jelenség. Aki még nem ismeri, annak itt van például ez a 2002-es lemeze. A tökéletes vegyes felvágott.

Hogy Imani ekkoriban mennyire vette komolyan magát, ezt nehéz eldönteni. Az tény, hogy bemutatkozó albuma után függetlenítette magát a hölgy a zeneipar jelentős kiadóitól, így ez a kiadvány is magánkézben jelent meg, néhány példányban, a világon semmi feltűnést nem keltve. Feltehetően nem volt soha célja a slágerlisták ostromlása, annál sokkal reálisabban látja a maga helyzetét, de azért meglehetősen furcsa, hogy egy alapjaiban véve könnyűzenében mozgó előadó ennyire hanyagolja a tévét, rádiót. Sőt! Nem kevés kritikát fogalmaz meg velük kapcsolatban, lásd: Fake Is The New Real – Az átverés a mai valóság

Full speed ahead, rock-n-roll is dead
The girls and boys from the mickey mouse club
Clocked it in the head
T.V. makes people so tired
Bored as a bird on a wire
I check the pulse and I light a match
And then I set the tele on, I set the tele on fire

Tell me what's the deal, Tell me what's the deal
Cuz it really seems to me: Bona fide is the new deal
Fake is the new real

Ehhez túl sokat nem kell hozzátenni, ma is a bona fide, vagyis a jóhíszeműség az üzletpolitika alapja, vagyis ki-ki úgy csap be valakit, ahogy tud. Pont. Ami Imani Coppolát illeti, ő előszeretettel használ fel újra egy-egy témát (Black And White Album, Little Jackie) hiszen nem kevés szerzeménye került már elő más és más szöveggel, de nem tudok haragudni rá érte, valószínűleg mert szeretem. A basszusgitár kedves brummogása, a billentyűk megcsillanása, a gitár egy-egy frázisa biztosítja a kellően ellazító terepet Imani selymes hangjának, amely  mellőzi az extrém sikolyokat, magamutogató trillákat és egyebeket, mégis jó. Egyszerű, díszítésektől mentes, kissé bluesba hajló, kissé kótyagos önkifejezés, ami a mai világban ritkaság, ezért azt mondom, meg kellene becsülni jobban.  8/10

Sajnos a lemezanyaggal kapcsolatban megtörtént velem az, ami korábban soha: nem találtam egy dalt sem az interneten róla. 

Itt egy egész jó feldolgozás hallható: