A Degiheugi legutóbbi lemeze 2021-ben került ki Jerome Vildaer boszorkánykonyhájából. A recept itt is hasonló volt az előzőekhez: Végy egy kedvesen lüktető, csacska sanzont, csapass hozzá kemény ritmikai alapokat, szórd tele hangfoszlányokkal, fúvós betétekkel, fűszerezd egy kávéskanálnyi hip-hop szövegmondással, és kész az ínyencfalat a’la Degiheugi. Nem az a fajta lemez, ami túl sok elemzést igényel, azonban egy kiadós autóvezetéshez, vagy egy kevésbé züllött házibuli felvezetéséhez ideális.

A továbbiakban beszéljen az alkotási folyamatról maga Jerome, aki a Psychedelicbabymag.com oldalnak nyilatkozott 2021 novemberében:

" 2020 márciusában kezdtem el készíteni ezt az albumot. Akkoriban leginkább menekülni akartam: napsütés, strand, rum és tapas. Otthonra zárva találtam magam, frusztráló érzés volt, egy adag szorongással, de legalább volt időm arra, hogy a saját létezésemen gondolkozzam. Azt hiszem, ezek a változatos érzések nagyon kreatívvá tettek rövid időn belül. Egymás után jöttek a számok, az aktuális hangulatomnak megfelelően. A Favelas a napba menekülésre hív, a Let’s Burn pedig azt mondja nekünk, hogy égessünk el mindent, vessünk el mindent! Ez egy olyan helyzet volt, amikor mindannyiunknak sok időnk volt a gondolkodásra, és ebben a helyzetben szerettem volna a pozitív hangulatot megteremteni, ezért is napfényesebb az album, mint az előzőek.

Nem tudom, perfekcionista vagyok-e. Nem hiszem, hogy az vagyok. Ha egy darab nem tetszik, nem adom ki. Inkább az alkotó pillanat spontán, múlandó oldalát szeretem. Gyakran hagyom magam inspirálni a nap vagy a pillanat ihletétől. Ahogy öregszem, a tapasztalat birtokában megtanultam a dalaimat leegyszerűsíteni, olvashatóbbá tenni. Nem mintha könnyebb lenne létrehozni a számokat, de könnyebb hallgatni. Ez most talán egy kevésbé hip-hop lemez, mint néhány korábbi albumom. Talán azért, mert derűsebb albumot szerettem volna, mint az előzőek. És furcsa módon ez az első olyan album, amit nem untam meg teljesen a megjelenés napján. Nem szeretem magamat visszahallgatni, ha egy album elkészült, de ezt nem akartam azonnal kinyomni, amikor elindult.

Nagyon büszke vagyok a lemezborítóra. Ez egy remekmű. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy Dulk ismét elfogadta, hogy velem dolgozzon. Ez volt a 3. album, amin együtt dolgoztunk. Ez a borító még színesebb, mint az előzőek, Dulk igazán tudja, hogyan lehet képekkel átadni az album hangulatát. Ezt az albumot az előrelépés szó vezérelve alapján alkottam meg: Abban a pillanatban, amikor felkel a nap, amikor a fények lágyak, de színesek, amikor a város még csendes, amikor a bőség állapotában éreztem magam.

Dulk ezután megkérdezte, melyik állat képvisel engem leginkább, és én a lajhárt választottam, mert erős és kissé idegesítő hajlamom van értékelni a semmittevést. Amikor megmutatta a festményt, amiből a borító készült, leborultam előtte. Az volt a benyomásom, hogy belopta magát a fejembe, hogy megértse, mit is akarok. Javaslom mindenkinek, hogy menjenek el és nézzék meg Dulk munkáit, mert az egész grafikai univerzuma valóban elemezni való, és különösen pompás!”   

A magam részéről mindig zavarban vagyok, amikor egy zenei mintákkal dolgozó, a saját műveit innen-onnan összeollózó művész alkotásait kell értékelni. Meghallgatni és értékelni - ez két különböző dolog. Az album kellemesen ellazít, nagyra tartom a sokszínűségét, örömmel kagylóztam le a benne rejlő kisebb-nagyobb fordulatokat, de azt is érzem, hogy igazán mély tartalom, vagy mondanivaló nincs benne. Ha 7-8 pontnál többel jutalmaznám az ügyes tolvajt, mennyit kellene adnom a valódi művészekre?  7/10