Idén már lelkendeztem két spanyol banda lemezéről is, (Cachemira, Blues Weiser) így nem ért teljesen meglepetésképpen a White Coven felbukkanása, de azért meg kell hagyni, jóleső érzés volt a hangzóanyag lepörgetése. Bár a Zaragozából származó csapatról még sosem hallottam korábban, könnyen ment a velük való ismerkedés. Ezt a fajta füstös-koszos, a hatvanas évek vége táján virágkorát élő soul-blues-rock keveréket kifejezetten kedvelem. Hát még ha egy karakteres hangú énekesnő is van, akit nem kevesebb mint három gitáros támogat! Ez már valami!

Nem kell túl sok cifrázás, elindul a lemezt nyitó Rambling Rose, s máris felkapja a fejét az ember: végre igazi rockzene! Na és micsoda hangzás! Gyönyörűen emelkedik ki a basszus, harapnak a gitárok, hasít a billentyű, minden-minden a helyén van, és az énekesnő sem okoz csalódást. Sara Lapiedra egyaránt merít a korai blues előadók munkásságából, valamint a Motown-istálló legendáinak örökségéből. Ez máris megadja a White Coven zamatát, egyszerre van jelen a blues, a rock és hozzá jönnek a selymes soul-hajlítások, miközben a gitárosok sem pihennek… Finom kis munka!

Persze amikor három gitáros szerepel egy színpadon (stúdióban) akkor óhatatlanul adja magát a kérdés, hogy mit tudnak kezdeni vele? Hiszen soknak tűnik ez, hacsak nincsenek véget nem érő jammelésekre kihegyezve a nóták. Szerencsére a spanyolok nem mennek bele öncélú trükközésekbe, inkább kisegítik egymást egy-egy zenei ötlettel, egy akkordmenettel, egy kis riffel, ilyesmi. A második dal például annyira lágyan, bársonyosan indít, hogy abba nem is kellene gitár, később aztán persze szerepet kap, csakhogy ez messze nem főszerep. Sara hangjára épül a műsor, az összes muzsikus ennek megfelelően ténykedik.

Azért hogy ők se panaszkodjanak, a lemezen helyet kapott két hosszabb tétel is, az Orpheus, és a zárásként hallható Jungle Trip. Az ezekben hallható hangszeres megoldások egy újabb műfajt illesztenek ide, a progresszív rockot. A meghatározó életérzés mindvégig a blues, ám ennek műfaji kereteit itt bőven felrúgják a srácok. A billentyűs kolléga szólói kilépnek a blues medréből, inkább a pszichedelikus rock nagyjainak munkáit követik. Azt nem mondanám, hogy egy zseniális zenei keveréket hallunk, mert sok hasonló formáció működött már (jellemzően a hatvanas-hetvenes években) mégis ad ez egy fajta sajátos arculatot a zenekarnak.

Számomra akkor igazán meggyőző a brigád, amikor szimpla, veretes blues-rock témákat vezet elő, mint amilyen az Inglorious Díva című bombajó nóta, vagy a kellemesen ellazító Summer Groove, ami szintén telitalálat. Ilyenekből kellene még írniuk sokat, és akkor előbb-utóbb bekerülnének az európai köztudatba… Vagy nem. A csoda tudja. A zenekar múltjának utánanézve kiderül, hogy ez már a második nagylemezük (Overseas - 2018) s bár évek óta építgetik karrierjüket, a rajongótábor létszáma messze nincs arányban a muzsika minőségével. Mert ez itt az év egyik legjobb albuma, ez nem is lehet kérdés.

Magyarországon napjainkban működik vagy 10-15 a könnyűzenét napi szinten beharangozó és értékelő zenei fórum (ha nem több) akik még véletlenül sem foglalkoznak soha a kis halakkal, pedig némelyikük megérdemelné a nagyobb nyilvánosságot. Jó lenne, ha legalább egy szentelne egy kis időt és helyet ennek a lemeznek, hiszen ezek a spanyolok tökéletesen levették a stílust, jól tudják, hogyan kell fogós dalokat írni a régi nagyok modorában, s még kísérletezgetni is mernek. Igazán kellemes meglepetés!  10/10