A blues nem hazudik – állítja az idén 86 éves Buddy Guy legújabb nagylemezén, és ezt már az első felvétel hallatán elhisszük neki – amennyiben nem tudtuk volna az album megjelenése előtt. A Chicago Blues talán legnagyobb élő mestere nem tudott hibázni, egy olyan anyagot tett le az asztalra, ami még sokáig hivatkozási alap lesz. Így szól a blues 2022-ben! Elképesztő csúcsteljesítmény mind az előadótól, mind a kísérőzenészektől, s nem utolsó sorban a hangmérnököktől. Csak beteszed a lejátszóba, és már vagy ötödszörre pörög… Nálam eddig talán az év legjobb lemeze. De az első háromban biztosan ott a helye.

”Néha senki nem hallgat, de én játszom tovább, hagyom, hogy a gitárom beszéljen helyettem” - mondja az élő legenda, aki 8 Grammy-díj büszke birtokosa, de valami azt súgja, lesz az még több is, mert ez a korong a műfajában magasan kiemelkedik a többi közül. A szintén idén megjelent John Mayall lemez meg sem közelíti, pedig ott is volt bőven pénz, paripa, fegyver a kelléktárban. A hangzással ott sincs gond, az is brutál jól szól, csak épp a kiemelkedő nóták hiányoznak róla, a blues lelke.

A blues lelke valahol ott lakik persze John Mayallban is, és Buddy Guyban is, sőt, Buddy Guy gitárjában is, csak néha elzárkózik a közönség elől, nem mindig van kitárulkozó kedvében, szerencsére erre a lemezre gyönyörűen rátelepedett, mert az első perctől az utolsóig érezhető a jelenléte. Ez pedig nem kevés, hiszen a nagylemez teljes terjedelme több mint egy óra, egészen pontosan 63:36. Csodálatos időutazás… vissza oda, abba a korba, ahol a blues mindenütt jelen volt.

Maga Buddy Guy mint muzsikus inkább a gitáron jelentős, mintsem dalszerzőként, vagy énekesként, de itt mintha megérezte volna saját énekének korlátait, mert több vendégénekest is meghívott a stúdióba, és ez a gesztus meghozta a gyümölcsét. Szó szerint az összes vendéghang nagyot teljesít. Persze olyan kaliberű arcok, mint pl. Mavis Staples, vagy Elvis Costello, Jason Isbell, vagy James Taylor nem szoktak hibázni. Ettől persze még mehetne az egész anyag a levesbe, ha nem lennének olyan jók a szerzemények, amilyenek.

Nehéz lenne kiugró felvételt megnevezni, mert egyik téma elhomályosítja a másikat. Ez olyan ócska frázisnak tűnik, de igaz. Kerülték az üres zötyögéseket, a sehová nem tartó dallameneteket, és úgy megtöltötték tartalommal ezeket a dalokat, ahogy kell. Nekem nagyon tetszik a James Taylorral előadott, kissé ZZ Top-ízű Follow The Money, de a Mavis Staples énekével fémjelzett We Go Back is több mint kellemes. A gitár tónusa a Well Enough Alone elején a legrozsdásabb, ebben van talán a legtöbb dög, ezt ezért szeretem. Itt egy igazán dinamikus, izmos alapra tolják a jóféle szólókat, ez is lehet egyféle csúcspont. De akkor vagyok talán a leginkább tényszerű, ha azt mondom, az egész lemez csúcspont – Buddy Guy életének csúcspontja. És ha valaki megkérdőjelezi sikereinek jogosságát, akkor elég ha meghallgatja ezt a 16 nótát. A blues nem hazudik.  10/10