Ismét egy olyan jazz albumot ajánlok, mely nem okoz teljes extázist, sem totális megdöbbenést, mégsem lehet csak úgy elmenni mellette, mert a fülnek igazán barátságos szerzeményeket tartalmaz. Egy fiatal (29 éves) szaxofonos/fuvolás bemutatkozó lemezéről beszélünk, Kanadából. Nem hiszem, hogy bárkinek sokat mond a BadBadNotGood név, ennek a nu-jazz formációnak agytrösztje Leland Whitty, aki most szólóban is kiadott egy albumot, persze zenésztársak közreműködésével. Nem tipikus szaxofonos anyag, álmodozós, könnyed, kissé spirituális ízű laza muzsika. Jazz lounge, vagy mi…

Pillanatok alatt be lehet aludni ettől a zenétől, és ez most inkább a dicséret helye, nem az elmarasztalásé. Ha orvos lennék, álmatlanságban szenvedő paciensek számára azonnal felírnám a következőt: egy héten keresztül minden este egy-egy felvételt indítson el erről a lemezanyagról, s meglátja, hatni fog. Itt sincsenek nagy dinamikai váltások, mint Melissa Aldana lemezénél, itt sem a dobos miatt fogjuk megjegyezni a szerzeményeket – ha egyáltalán megjegyzünk belőlük valamit – és itt is inkább a háttérzene funkcióját tölti be, ezzel együtt minden szépen a helyén van.

Sok a mai, modern elem, a srác kerüli a hagyományos jazz frázisokat, bár a szólójátéka eredendően swing alapú, a határokat szépen kitágítja.  A körítés effektekben, fátyolos billentyűszólamokban gazdag, s egy vaskosan brummogó basszusgitár hathatós közreműködésével lesz teljesen kaotikus. Leginkább azt mondanám, hogy ennek a lemeznek az alapjait valamikor a hetvenes évek közepén fektette le Herbie Hancock, ehhez aztán társult a nyolvanas évek szintetizátor függönye, és a kilencvenes évek underground pop-jazz  világa. Sok furcsa szín keveredik egybe, miközben a szólista gyakran teljesen háttérbe vonul, átadva a teret a játékos csapatmunkának. Laza kis ernyedésnek megteszi. Legjobb számok: Silver Rain, Glass Moon. 8/10