Otolith: Az otolit, más néven sztatolit, vagy hallókő a helyzetérző szervekben szabadon elmozduló szilárd test. Apró mészkövecske a fül csigás labirintusában. Nekem is van, és neked is, csak eddig nem tudtunk róla. Mik ki nem derülnek zenehallgatás közben? Egyébként nem annyira jó név ide az Otolith. Jobb lenne a Monolith, esetleg a Lilith, mert mégis ünnepélyesebb, szebben cseng, és egy kicsit más dimenzióba emelné ezt a bandát, egy olyanba, melyet kétségkívül megérdemel. Nem egy hétköznapi társulás. Kamarazenét játszó gótikus sludge doom  Salt Lake Cityből. Első lemez, és mindjárt ott van valahol az év legjobbjai között.

Majdnem metal, de annyira mégsem. A progresszív jelzőt ki is felejtettem a felsorolásból, bár ez ilyen felállásban, hogy két hegedű, két énekesnő (plusz a szokásos rock hangszerek) egyenes ági következmény. Olyasféle zene, amilyennel ritkán találkozik a hétköznapi ember. Ennek ellenére hasonlít erre-arra. Ha a gyökereit kellene megneveznem, kapásból azt mondanám: Dead Can Dance – 1984. Ez sem tegnap volt. Utána jött a Cranes 1986-ban, aztán egy nagy ugrással ott vagyunk a kilencvenes években, itt eszünkbe juthat a The Gathering, vagy a My Dying Bride, de azért halkan megjegyezném, hogy a skót Cocteau Twins már a hetvenes évek végén hasonló dalokat játszott.

Persze ez inkább hangulati hasonlóság, mint konkrét zenei, ha az Otolith legközelebbi rokonait kellene megneveznem, (mint zoologus, aki egy új állatfajt próbál rendszerezni) akkor azt mondanám Giant Squid. Mindaz, amit annak idején a Minoans album kapcsán írtam, ide is teljesen helytálló. Olyannyira, hogy első hallásra megesküdtem volna, hogy Jackie Perez Gratz csellóját hallom felcsendülni… de nem. Csak majdnem. A váltott ének is onnan ismerős, hörgős férfi és hajlékony női vokál, a szendergős elemek váratlan megdördülése, a méltóságteljes vonalvezetés, a lassan kibontakozó, sokszálú szerkezet…

Azonban ahogy az autógyártásban is az újabb modellek általában több szempontból elhomályosítják a régieket, az Otolith is szebben muzsikál, mint a felsorolt elődök. Talán mert a technikai fejlődés révén övék a legjobb stúdiófelvétel, hiszen jókor vannak jó helyen, talán pedig azért, mert az évek múlásával több hatás épül be az ilyesfajta gótikus rockzenekarok ízvilágába. Tömören fogalmazva ez a lemez sokkal kifinomultabb elődeinél. Az a helyzet, hogy minden egyes tétele külön elemzést kívánna, annyi minden történik ezekben. És mégsem érezzük zsúfoltnak egyiket sem. Körültekintően, kellő alapossággal sodorták egybe a szálakat, nagyjából úgy, mint a Crippled Black Phoenix szerzeményeit. Sajnos az ő idei megjelenésük, a Banefyre nem lett igazán kiemelkedő lemez, véleményem szerint, és aki ezt a véleményt osztja, vigasztalódhat az Otolith bemutatkozásával.

Én magam nem mennék bele a részletesebb elemzésbe, talán majd egyszer akad valaki, aki lépésről lépésre haladva, sorról-sorra felfejti ezeket a szinte mágikusan hangzó darabokat, csupán annyit jegyeznék meg, hogy aki az eddig említett zenekarokat kedveli, semmiképp ki ne hagyja őket. Különösen ének tekintetében gyönyörű, amit művelnek, a két hölgy eltérő hangszínen, egymást tökéletesen kiegészítve és erősítve működik, a férfi pedig felteszi az i-re a pontot. A nevekkel még adós vagyok, tehát: Sarah Pendleton - hegedű/ének, Kim Cordray - hegedű/ének,  Andy Patterson - dob, Levi Hanna - gitár, és Matt Brotherton - basszusgitár.     10/10