Ha már erőteljes hardcore van az étlapon, és testedzések háttérmuzsikájáról beszélünk ( a téma egyébként megérdemelne egy komolyabb cikket ) akkor nem lehet mellőzni a kaliforniai Lionheart legénységét, és legutóbbi minialbumukat sem, mely a Welcome To The West Coast sorozat harmadik részét képezi. Mosolyhardcore a javából! Képtelenség bólogatás nélkül hallgatni, ez tény. Vállról nyomás közben inkább állítsuk meg egy pillanatra a lejátszót, nehogy baj legyen. Az egyetlen kivetnivaló a rövidke időtartam (28:36), ám ha a hármat egymás után meghallgatjuk, az máris bőven 60 perc fölött van, akár a Balatont körbetekerhetjük ennyi idő alatt.

Maga a zenekar arra jó példa, hogy kitartó, lelkes jelenléttel igenis be lehet törni az élvonalba. Mármint az undergound élvonalába, ami azért nem éppen a világsztársággal egyenlő. 2004-ben alakultak, 2006-ban jelent meg első anyaguk, és bizony lassan lépkedtek felfelé a képzeletbeli létrán, de mára alig akad olyan HC fanatikus, aki ne sorolná őket a Top 10 kortárs formációk közé. Bár lassan nagypapa korúvá váltak, zenéjükön ez cseppet sem érezhető, a deresedő hajú frontember Rob Watson pedig jobb, mint valaha.

Elindul az első nóta és mindenki számára világos, hogy oldschool, ha úgy tetszik hagyománytisztelő zenekarról beszélünk, akik a kilencvenes évekbeli Biohazard/Cro-Mags vonalán mozognak, s mozogtatnak mindenkit, aki számára mond valamit az az éra. Tökéletes a hangzás, a mázsás riffek és a lihegő basszus leharapják a fejünket, Watson brutális üvöltései a kötelező jellegű csordavokálokkal megtámogatva viszik a hátukon a muzsikát. 

Jamey Jasta volt a lemezanyag producere (Hatebreed, Kingdom Of Sorrow) és ahhoz képest, hogy viszonylag újnak számít ezen a téren, kifogástalan munkát végzett. Miután ő maga is énekes, gondosan ügyelt arra, hogy tisztán, szépen szóljon minden éneksáv, itt senki nem kritizálhatja a srácokat, hogy csak beleüvöltenek valamit a mikrofonba, és annyi. Aki a gitárdallamokat szereti, az sem fog csalódni, még ha nem is szólózzák szét magukat az oroszlánok, azért fel lehet kapni a fejünket egy-egy gyönyörű motívumra.

Igaz, hogy a fél órát sem éri el a lemezidő, de addig a 28 percig a nyakunkba kapjuk a létező legharapósabb, legdallamosabb, leghangulatosabb hardcore muzsikát, amit ma csak kiadhat valaki a kezéből. Persze, hogy a hőskorban volt ilyen ezerszám, (Madball, H2O, Pro-Pain, Sick Of It All, stb) de a jelenkor nem bővelkedik éppen hasonló formációkban, így hát erre a cuccra is rányomnám a stamplit: Kötelező!  10/10