A Coven nevű amerikai rockzenekart sokáig nem voltam képes komolyan venni, aztán találkoztam ezzel a lemezzel, és mindjárt másképp néztem rájuk. Hiszen ez már jóval magasabb szint a bemutatkozásnál. Ezt sem nevezném örökérvényű klasszikusnak, ám arra mindenképpen alkalmas, hogy rácsodálkozzunk a másod- vagy inkább harmadvonal értékeire. Szépen kidolgozott, dallamos nótákat írtak az ötösfogat tagjai, akik közül Esther, azaz művésznevén Jinx Dawson volt az igazán kiemelkedő jelenség – úgy megjelenésben, mint zenei tehetségben. Hihetetlen, miket énekelt fel erre a korongra, ezt tényleg hallani kell!

A zenekar indulása a hatvanas években volt, Chicagoban. Éppen nem robbantak nagyot Woodstock évében a bemutatkozással, de legalább foglalkozott velük kicsit a média, mint nyíltan sátánista beállítottságú zenekarral. Ezt a sötét arculatot volt hivatott erősíteni a zenekar neve is (Boszorkánygyűlés) és a lemez címe is: ”Boszorkányság, mely rombolja az elmét és learatja a lelket.” (Witchcraft Destroys Minds, Reaps Souls) A belső borítón tovább feszítették a húrt, itt már az igézően szőke, szűzies tekintetű Dawson kisasszony ruhátlanul feküdt egy áldozati oltáron. Állítólag a metal-villát (a rockzene rajongók egyezményes jelét) is ők találták fel, bár ezt nem lehet tényszerűen igazolni, annyi biztos, hogy a borítón volt ezekből bőven.

De ez még 1969-ben volt, és nem annyira lényeges, hiszen most az 1971-es lemezanyag van terítéken. Ez nem épp úgy kezdődik, mint egy sátánista zenekar szeánsza (sőt nem is úgy folytatódik), mert az első szám egy karácsonyi hangulatú zongorás darab, amely talán csak kezdő soraival lepi meg a hallgatót: I Like to satisfy myself – szeretem kielégíteni magam… Csakhogy a rosszalkodás ezzel véget is ért, egy könnyed, rádióbarát sláger bontakozik ki a dallamokból. Erre még nem mondanám azt sem, hogy felkelti a figyelmet, inkább éppen ellenkezőleg: a rockra éhes zenerajongó fintorog egyet magában a nyekergő háttérvonósokat hallva…

A második daltól indul be a történet, a Shooting Star-al, ami a banda saját darabja. Kiváló nóta, feszesebb tempóban, remek dobbal, életerős lendülettel, szuper vokálozással. Azonban Dawson még itt sem engedi ki a bestiát a ketrecből, arra várni kell a Natural Love című tételig. Itt érdemes fülelni 2:20-nál! Azok a sikolyok! Ilyesmit nem akárki tud, ehhez már szükséges némi képzettség, kétlem, hogy sokan képesek lennének utánacsinálni.

A What Can I Get Out Of You-t a zenekar gitárosa Chris vezeti fel, majd megérkezik a szőke démon is, és egy laza kis duettbe torkollik az egész. A teljes anyagot áthatja egyfajta természetes lazaság. Az image ugyan okkult, de sem a szövegvilág sem a zene nem beborult, éppen ellenkezőleg, jókedvű, többnyire zongorával megalapozott harsány szerzeményeket hallunk, csupán a dobos megoldásai teszik komolyabbá ezeket. A gitárszólókra nem érdemes egy szót sem vesztegetni. A basszus teljesen rendben van, masszív és ötletes, mégsem nyújt komoly élvezetet.

Itt valóban az énekesnő uralja a terepet a maga kis őrületes sikongatásaival, ha ezek nem lennének, akkor a világon semmi nem különböztetné meg a Covent az összes többi korabeli rockbandától. Olyanoktól, mint a Steely Dan, vagy mondjuk Bonnie Raitt bandája. De mivel vannak, és pont ezektől lesz a lemez semmi máshoz nem hasonlítható furcsa falat, ezért jó szívvel ajánlom olyanoknak, akiket a sátánista címke inkább taszítana ettől a lemeztől, mintsem vonzana. Idősebb magyar olvasóknak eszükbe juthat Zalatnay Sarolta vagy Kovács Kati neve is, mert nagyjából ugyanaz a hangzásvilág, csak a körítés eltérő valamelyest. Illetve van még egy lemez, ami a szóban forgó Coven-felvételek hallatán beugrott, ez pedig a Rolling Stonestól az Exile On Main Street - ez azért minőséget jelöl valahol. 8/10