A 2023-as év legelején járunk, a java még hátravan ebből az esztendőből, de nem biztos, hogy a szerzői lemezek között lesz ennél jobban sikerült album. Ruly Fernández bemutatkozása Argentínából. Egy spanyol nyelvű, édes-bús, melankóliába áztatott folk rock album, a csendesen elmerengők számára. Akusztikus gitár, hegedű, szájharmonika, és egy leányszíveket olvasztó mély hang…

Információk tengerével nem szolgálhatok: egy lemezanyag a You Tube végeláthatatlan dzsungelében, ez minden. Egy árnyas fa, mely alá érdemes leülni egy félórás pihenőre. A közreműködőket ugyanott lábjegyzetben olvashatjuk: Mauro Alfaro - ütőhangszerek/charango, Javier Cassala - hegedű/elektromos gitár, Barbarita Palacios - ének/ kórus. (Létezik ilyen női név, hogy Barbarita? Elképesztő... Félig barbár, félig Rita) Nem lepne meg, ha ez egy család lenne, vagy egymáshoz egészen közel álló lelkes amatőrök társasága, mert ez itt nagyon távol áll a jéghideg profizmustól, és ezt nem a minőségre értem. Az teljesen hibátlan. Az a fajta simára polírozott, csillogó tónus hiányzik innen (szerencsére) ami manapság a könnyűzenében úgyszólván mindennapos.

A dalok hangulata nagyon hasonlít Natalia Lafourcade legutóbbi lemezére, mindaz, amit ezzel kapcsolatban leírtam, ide is helytálló. De ez inkább csak a latin gyökerek és a nyelvezet miatt van, a hangszerelés és a kompozíciók szerkezete más. Ugyan az akusztikus hangszerek vannak túlsúlyban, a mexikói hölgy sokkal inkább a folk irányába húz, míg itt ez egyértelműen rockzene. Olyasmi, mintha Chris Isaak adna elő spanyol búsongókat. Olyan búsongókat, amelyekben néha megcsillan a nap. Ez lehet mondjuk a hegedű (csodálatosan kezeli emberünk) vagy lehet a hajlékony női vokál, vagy egy váratlanul életvidámabb refrén.

Még néhány párhuzam, mielőtt a dalokra rátérnék: A női mezőnyből Rickie Lee Jones jutott eszembe, (tőle is a Traffic From Paradise album, a hajlítások, a szótagokkal való játék miatt,) a zenekarok közül pedig a Calexico – ha elvesszük belőle a trombitát. Persze mi magyarok jól tudjuk, hogy ez valójában orosz műfaj, Viszockíj és társai vitték el nyugatra. (Amit a franciáktól szipkáztak össze) Lényeg a lényeg: Ezt a néhány dalt érdemes meghallgatni.

Van egyféle kerete az egésznek, mert a Bob Dylan feketekabátos emberére hajazó nyitószám, a Huesas, maderas y baro (Csontok, erdők és sár) valamint a záró Zambita Del Olvido kiemelkedően jók, míg a középrész inkább álomszerű szendergés. Bár innen is ki lehet szúrni egy gyöngyszemet: a Fugitivo című szájharmonikás románc a maga nemében abszolút hibátlan, bár kissé érzelgős darab. De hát egy latin szíveket közös zászló alatt egyesítő lemez nem is lehet másmilyen. Ha ezen túl tud lépni a zenehallgató, akkor ez örök szerelem lehet az albummal, ha nem, akkor volt egy nyugis félórája, ami ebben a rohanó világban nem is kevés.  10/10