Nem ért teljesen váratlanul a 2023-as év elejének zenei alultermelése, hiszen valahol érthető, ha egy zenekar a fagyos január/február helyett inkább nyár elejére időzíti albumának megjelenését, mégsem gondoltam, hogy ennyire kevés színvonalas kiadvánnyal találkozom majd. Most végre rábukkantam egyre, melyről örömmel adok hírt. Végighallgattam a napokban a retró rockot játszó DeWolff zenekar Love Death & In Between című kiváló hangzású, szépen kidolgozott anyagát, erről fog szólni ez a lemezajánló.

Minden különösebb előzetes információ nélkül, pusztán a bizarr borító alapján indítottam el a nótákat a csapat Bandcamp oldalán, aztán persze a videóklipeket is megkerestem, és a háttéranyagot is összeszedtem róluk. Fura, hogy eddig nem futottam beléjük, hiszen alapvetően vonzódom a hetvenes évek hangzásához, útjaink mégsem keresztezték egymást. A retró zenekarok ugyanakkor nem feltétel nélkül érdekelnek – gyakran passzolom őket, ha semmi olyat nem mutatnak, ami kicsit is túlmutat az elődök munkáin.

Ami a hollandokat illeti (mindvégig belga zenekarként gondoltam rájuk az anyag közben) még nem tudnám megmondani, vajon előveszem-e újra sorrendben hatodik lemezüket, akár csak néhány szám erejéig is. Mert amit játszanak, az teljesen rendben van, de valahogy nem fog meg azonnal. A keverés, a hangszerek megszólalása, az ének is szuper, nem beszélve a fantasztikus Hammond szőnyegekről, csak valahogy a nótákban kevésbé érzem a spirituszt. Néhány hét múlva fog csak kiderülni, előkerülnek-e újra a fejhallgatóban.

További sajátosság (nem hátrány, mindössze jellemző) hogy pont azt a fajta kissé feminin hangvételű, soul alapú, enyhén funky beütésű, slágeres prog rock zenét játsszák, amit nem annyira kedvelek. Úgy írnám le a hangzást, hogy a Supertramp keveredik a Steely Dannel, illetve az Earth Wind And Fire a Crosby Stills Nash and Young-al. Ez nem hangzik számomra sem túl izgalmasan, sem elrettentően, éppen hogy oké. Őszintén szólva az énekes hangfekvése eléggé határeset, a neve nem véletlenül Pablo Van De Minek… Bocsánat, ezt nem lehetett kihagyni! Szóval Pablo Van De Poel az énekes, hibátlanul nyomja a témákat, csak kissé erőtlen ehhez a műfajhoz, így ami igazán megdobja számomra az egész cuccot az egy kis Stones/Zeppelin árnyalat a hajlításokban, valamint a két énekesnő közreműködése a háttérben.

Fúvós zenészek, Hammond-orgona, háttérénekesnők, és persze a formai megjelenítés is pöpec, ez mind-mind a hetvenes évek elejét idézi, elsősorban az amerikai rádiók akkori slágerlistáinak élcsapatait. Ugyanakkor azt is el kell ismerni, nem csöpögnek a DeWolff dalok, nem a rinyálós refrénekre mennek rá, nincs egy Hotel California, sem egy Celebration hangulat (Kool And The Gang) ezeknél az elődöknél lényegesen komolyabban szólnak a hollandok, és ez nagy dicséret. Szintén elismerés illeti a hangmérnököt, mert a fejesben az anyag fantasztikusan szépen szól, arányosan, csilingelően, ahogy kell.

A két videós nóta, a Night Train és a Heart Stopping Kinda Show egy kicsit mellényúlás volt a srácok részéről, ők ezekben érezték a potenciális vonzóerőt, nyilván ezért tették mindkettőt az anyag elejére, csakhogy szerintem ezek nem igazán harapnak. Lényegesen erősebb nótákat találni a lemez hátsó fertályában: a Wontcha Wontcha vagy a Mr. Garbage Man megfilmesítése több érdeklődőt vonzott volna. (persze az sem mindegy, mennyire dolgozzák ki a videókat)

Mindezekből kiderül, hogy nem rövid a lemez, összesen 12 nótát tartalmaz, s ezek között például csak maga a Rosita 16 perc fölötti időttartamú felvétel, (soknak is érzem)  így a kalandos kedvű időutazók kedvükre csemegézhetnek. Fogós feladat lenne innen egyértelműen kimagasló felvételt megnevezni, ugyanakkor kukába való szösszenetük sincs. Nagyon nehezen pontozható album, maga a hangzás csillagos tízes, a szerzemények inkább a 7-es osztályzat felé billennek, legyen tehát egy kövér nyolcas. 8/10