A lemezborító ugyan nem tartozik a legsikerültebbek közé, tartalma ma is kincset ér. A magyar rockzene meghatározó lemeze, annak ellenére, hogy népszerűségben jónéhány zenekar kiadványa lekörözte. Én magam már csak utólag, nagylemezei alapján ismerhettem meg a Minit, sajnos nem láthattam őket fénykorukban, a hetvenes években, de egészen biztos vagyok abban, hogy akik ott és akkor részesei lehettek, azok számára az a Mini egy örök emlék.

Persze létezik modern kori Mini is, mint ahogy Török Ádám egyéb formációi is működtek éveken át, véleményem szerint ez már nem ugyanaz. Azok közé tartozom, akik kizárólag a korabeli Minit kedvelik, s nem feltétlenül Török Ádám zsenije miatt hallgatják ezeket a régi lemezeket. Az ő érdemei tagadhatatlanok, ám ha nem lett volna ott a zseniális Németh Károly a billentyűknél, és a nem kisebb klasszis Balogh Jenő a doboknál, akkor ezek a lemezek inkább a közepes színvonal felé hajlanának színvonalban.

Mondom ezt elsősorban azért, mert a dalok nem túl erősek, azonban a kidolgozás fülgyönyörködtető. Elég ha csak az első számot meghallgatjuk: Úton a Föld felé – a lemez legjobb darabja! Óriási a hangszerelés, brutális az alap, minden kis részlet a helyén – miket művel Balogh – valami káprázat! Ahogy a cineket használja, ahogy a ritmusképleteket kidolgozza, fantasztikus. Németh sem akart lemaradni, pengés kis szólót rittyentett ide, de hát ez nem csoda, mert mindenhová így szokta. Ebben a gárdában talán Török volt a legkevésbé virtuóz muzsikus, bár sokan méltatják a fuvolajátékát, véleményem szerint ő nem tartozik a klasszisok közé. Elég sok fuvolás jazzt és rockot hallgatok, ezen a blogon is ajánlottam már sok ilyet, valamennyi viszonyítási alapom van, úgy vélem pont annyit hozott ki a hangszerből, amennyi ide még elfért. (lehetett volna többet is – halkan mondom)

De ha a Nem tudom, hogy merre? kissé nyers, egyszerű dallamvezetése után elérünk az Aszfalt-dzsungel című instrumentális darabhoz, akkor fenti tézisem cáfolataként hallhatunk egy pazar fuvolaszólót Töröktől, annak bizonyítására, hogy ahhoz is kellett komoly képzettség, amit ő nyújtott. Itt valóban mesterien hozza a fuvolát, csuda tudja miért, engem valahogy mégis inkább a basszus-dob kíséret nyűgöz le folyton, nem a fuvolázás. (Talán épp azért mert rengeteg fuvolás albumot hallgatok)

A Bem rockpart 6 az én generációmnak már nem sokat mond, ugyanakkor sokat elárul az akkori szubkultúráról. Szinte mintha korabeli fotókat nézegetnénk abból az időszakból, amikor a bőrdzseki a lázadás egyik legszembetűnőbb formája volt. Maga a dal – bár ikonikussá vált – nem annyira kiemelkedő a lemez nyitó szerzeményéhez képest. A basszus itt is hasít, érdemes fülelni Kunu László futamait.

„Kell a barátság, hé, add tovább…” - az ilyen és ehhez hasonló megfogalmazású szövegek sokakat elriaszthatnak a lemeztől, holott ennek is kiváló zenei alapja van, szépen illeszkedő fuvoladallamokkal, kár lenne a bárgyú refrén miatt mellőzni. Ez az ellentmondásos tartalom és forma talán a teljes Mini életműre igaz: briliáns zenei megoldások – megmosolyogtató szövegvilág. Mentségükre szóljon, náluk nem dolgoztak külön szövegírók, mint pl. LGT esetében. Talán érdemesebb lett volna angol szövegekkel próbálkozniuk, vagy eleve szöveg nélkül zenélniük, igaz, ez esetben lényegesen kevesebb érdeklődőt vonzottak volna be.

A Majdnem szép vagy is magán hordozza a megfogalmazás sutaságait – de azt is megmutatja, mitől volt nagy a banda! Ugyan ki játszott ilyen szerkezetű nótát? Teljesen szembe megy a rock hagyományos építkezésével, sokkal inkább jazz, mint bármi más, a kemény, feszes ritmusok mégis a rockba emelik át. A tudatos formabontó zenélés elvét itthon oly kevesen követték, hogy már pusztán ezért jár a kredit a Mininek!

Az Afrodité szerintem mélypont, sokat nem érdemes beszélni róla. A Ne nézz vissza haraggal nagyon szeretne egy üzenetet átadni a hallgatóságnak, de pont ezek az erőteljesen kiemelt felszólítások miatt érzem túl didaktikusnak a mondanivalót. Ott és akkor talán jobban működött. Ami a formai megvalósítást illeti, itt is megvan az a pulzáló alap, amitől érdekesek ezek a nóták, érezhető az a sajátos ötvözet, ami jazz és a rock egyedi összefonódása miatt értékessé teszi a Minit. Mint említettem a hetvenes évek volt a zenekar igazi terepe, s bár ezen a lemezen már nyomokban érezhető a diszkó korszak szinti effektes hatása, mégis érdemes a meghallgatásra.  8/10