„ A francia Rahmann együttes első és egyetlen kiadványa remekmű. Egy igazi klasszikus - a world jazz/fúziós rock legfinomabb keveréke egy kivételes zenészcsapattól, akik értették mesterségüket. A zene olyan színes és összetett, mint a borítón látható szivárványszínű ábra, amely a zenekarvezető/zeneszerző, Mahamad Hadi algériai származását tükrözi. Valójában az itteni számok inkább a prog rock zeuhl ágához sorolhatók, mint a fúziós jazzhez. Mahamad gitáron, fretless gitáron és olyan egzotikus hangszereken játszik, mint az oud, a buzuki és a snitra.

A zenekarban Amar Mecheraf dobolt, Michel Rutigliano billentyűzött, Gerard Prevost (ex-Zao) játszott basszusgitáron és Lewis Cesar Ewande ütőhangszereken. Sok vendégmuzsikus segített megformálni a végterméket, például Didier Lockwood, aki hegedűjét adta egy számhoz (Danse Sacrée). Az album nagy része instrumentális, furcsa vendéghangokkal Nadia Hadi (Nadiamina) és Liza Deluxe (Atlanta) jóvoltából. Az Atlanta különös hangokkal kezdődik, és egy egyenletes, ismétlődő groove az alpja. Az énekdallamok a zongorát követik, és néha Mahamad hagyományos közel-keleti dallamokat játszik. A ney (egy népi fuvola) varázslatos érintése segíti a befogadást, szinte szárnyal, ahogy a zene elhalkul mögötte.

A Nadiamina sűrűn meg lett hintve ütőhangszerekkel, meglehetősen heves riffekkel és ritmusokkal támad (majdnem kakofoniába torkollik, annyi minden megy egyszerre) és néhány lenyűgöző gitárszólam is előbukkan. Az Ab majdnem 8 perces, és egy veretes zongoratémával kezdődik, amelyhez végül szintetizátor csatlakozik, váltakozva a 8 és 9 ütemű alapok között, ami nagyon hatásos csavart ad a hangsúlyoknak. Ez átadja a helyét néhány reszelős hangú gitárriffnek és a kemény doboknak. Innentől egy nagyon furcsa szólót kapunk, eléggé reszelt és atonális, de tényleg működik.

Az utolsó részben vészjósló zongorafutamok uralkodnak és néhány szép Mahamad szóló is hallható az arab lanton, az oud-on. Több színes tónus található a lemez ezen felében. Zongoradallam nyitja a Danse Sacree-t, amelyhez egy gyors, drámai riff csatlakozik vastag basszussal, dobokkal, és gitárral. Végül Lockwood ellopja a show-t hegedűszólójával, a riff lelassul, majd visszatér a nyitó zongora motívuma. A leghosszabb szám, a Leila (9.35) zongorával és buzukival kezdődik, de hamarosan nehézzé és nagyon Zeuhl-szerűvé válik. Itt egy kis időre Weidorje Elohim's Voyage című darabja jut eszembe. A dallam fő része hatásos gitározás, lenyűgöző zogorával és hatékony szinti szőnyegekkel a háttérben. E szám szintis betéteinek egy része a Magma Attahk albumának erősebb pillanatait is felidézi. Az utolsó darab, a Marche Funebre lassabb és halkabb szerzemény, erős, fretless basszus-vonallal, zongorával és gitárral, ami egy elképesztően jó albumot zár le.” – Tom Ozric, 2011. 10.29. (Progarchives.com)