A Bacon Fat második lemeze talán a szívemnek még kedvesebb, mint az első. Nincsenek jelentős nagy különbségek a kettő között, de aki odafigyel, az hallhatja, hogy feszesebb lett a dalszerkezet, nyersebb a tónus, egyértelműen keményedtek kicsit. Ez mindenképpen ad egy lendületet ennek az egyébként is szépen elzakatoló muzsikának. Ha az első albumnál azt mondtam, hangulatos, életvidám dalok gyűjteménye, akkor az itt hatványozottan igaz. Persze mindkettőn van csendesen csordogáló tétel, hiszen ezek nélkül nem lenne a blues az ami, de túlsúlyban nem ezek vannak, hanem a rockkal erősen kacérkodó felvételek. Aki ezt a korszakot szereti, annak nagyon ajánlott a kiadvány.

A cím egyfajta szójáték, ezt a „Kemény csirke”, vagy „Izom csávó” féle emberkét mindenki ismeri, ő az a pehelysúlyú bajnok, aki az összes nagykutyát képes kiütni egy csapásra (három sör után), hogy aztán végül őt üsse ki az alkohol egy hihetetlen, vesztes menetben. Talán az ő mámoros hadakozásait adják vissza ezek a borissza tételek, nem tudom, de hamisítatlan kocsmahangulatot árasztanak. Szép is lehetett, amikor odaát az Államokban ilyen zenekarok muzsikáltak a kocsmákban.

Arányosabban szól a lemez, mint elődje, jobban érvényesül mind az ének, mind a harmonika, kissé a zongora került ezúttal háttérbe, azt hiszem, ez nem akkora hibapont, amiért el lehetne marasztalni őket. (Amikor aztán előkerül a Poor Hall Sam című nótában, az a csúcspont!) Érthetetlen számomra, hogy két ilyen remekül sikerült lemez után a Bacon Fat is feloszlott, akárcsak elődje a Dirty Blues Band, úgy vélem mindkettőnek szépen be kellett volna masíroznia a legendás blues előadók csarnokába, oda ahol John Mayall, Alvin Lee és társai helyezkedtek el. Nincs az a John Mayall lemez, amit e két korong elé helyeznék el… de hát ahogy volt, úgy volt. Ebbe a lemezbe nem lehet belekötni.  10/10