Az egyik legfurább, legharsányabb, legkoszosabb blues muzsika, amit csak valaha lemezre vettek. Éles, mint a kés, hasít, mint a penge, sokszor a pokolba kívánnád, megmagyarázhatatlan módon mégis van benne valami megnyugtató. Lonnie Johnson gitáros és Otis Spann zongorista közös lemeze, a See See Rider. Nem egy korszakos album, Lonnie Johnson diszkográfiája a Wikipédián nem is említi, mondhatni sehol nem jegyzett muzsika, vihar előtti csendben, esős-borongós estéken viszont nem lehet kivenni a lejátszóból.

Abszolút minimálmunka, egy zongora, egy gitár, ennyi a körítés. Danolászni a zongorista próbálkozik itten, és pont ez benne az idegtépő, mert nem az a bársonyos blues hang, mégis gőzerővel tolja, mintha muszáj lenne. Felhúz egy-egy hangot, megreszelgeti fémesen, vinnyog, mint egy részeg cigányasszony. Nehéz megfejteni, miért. Talán jól esik neki. Érdemes kivárni a harmadik-negyedik tételig, onnan kissé lejjebb tekeri a hangerőt, és akkor az már jó nekünk is.

Ami a gitározást illeti, arra sok szót nem érdemes vesztegetni. Nem rossz, de nem is kiemelkedő. Aligha kapja fel rá a fejét bárki, mekkora futamok, milyen szólamok. Nyújtása például a világon semmi, a szólózása kellemes, nem több, a hangzása sem világbajnok, annyit el kell ismerni ezért, hogy ezeket az akkordokat egy kezdő nem pergeti így ki, az egyszer tuti. Jól átjön, mennyire régen kezdte az öreg Lonnie a szakmát (64 éves volt ekkor), mert bőven nem a hatvanas évekre jellemző akkordmeneteket részesítette előnyben, inkább a negyvenes évek végét, ötvenes évek elejét idézi a hangszerelés. Ez viszont kifejezetten jó benne, lám, az elektromos blues fénykorában is szembe lehetett menni az akkori divattal.

A zongorázás kissé darabos, a szólók itt sem spriccelnek ki a billentyűkből, mert annyi a titok ebben az egészben, hogy ezeknek a daloknak lelke van. A két mandrónak is, és ezeknek a felvételeknek is. A többi nem számít. Elmondom így a végére a lényeget: ha semmi zene nem lenne, akkor is értéket közvetítene ez az egész, mivel az énekdallamok hoznak annyit a konyhára, amiből már főzni lehet. Manapság ezt a lemezt minden bizonnyal feldúsítanák bőgővel, dobbal, fúvósokkal, háttérénekesnőkkel, ami ugyan sokat dobna a hangzáson, valamit mégis elvenne belőle, a blues elemi nyersességét. Na, azt itt megkaphatja, aki erre a műfajra fogékony.   8/10