Billy ”Freakbird” Gibbons (sz. 1949, Houston, Texas) soha nem tartozott a lyukas nadrágos blueselőadók közé, éppen ettől egyedi jelenség, hiszen mégis hihetetlen érzéke van ehhez a műfajhoz. Egyfajta élő cáfolata ő annak a tézisnek, hogy csak a nyomor és nélkülözés, a mindennapi küzdelem szülhet igazán értékes dalokat. Hallgassunk csak bele ebbe az anyagba, mindjárt megtapasztaljuk, milyen az, amikor egy elkényeztetett úrifiú megdörrenti a cuccot! Nem sok gitáros dicsekedhet egyéni, jól felismerhető játékstílussal, ez a mandró közéjük tartozik. Mindig is minimalista, érzéssel előadott, őrülten nyers szólókat nyomatott, és ez idős kora beköszöntével sem változott. Egyébként volt ennek a fickónak valaha fiatalkora? 

Szóval a nehéz sorsú Gibbons srác 13. születésnapjára kapta első gitárját, mely egy 1962-es Gibson Melody Maker volt… Igen, ezen kezdett el megtanulni pötyögni. Nála így indult a pálya. Ha belegondolunk, annyi mindenre el lehet költeni a pénzt, neki mégis a blues rock tetszett, a régi gitárok, a korabeli autók és persze az elmaradhatatlan kalapok. Ebből a három nélkülözhetetlen kellékből már össze is áll az utánozhatatlan stílus, melyre talán ez a lemezanyag teszi fel a koronát.

A szó szerinti visszatérése valójában még 2015-ben volt hősünknek, a szerintem jól sikerült Perfectamundo albummal. Ezt követte 2018-ban az érettebb, letisztultabb The Big Bad Blues, a harmadik a sorban a Hardware. Én nem is bánom, hogy a ZZ Top pihenőpályára állt, (2012-ben adta ki utolsó lemezét), mert amióta Billy a szólólemezeire helyez nagyobb hangsúlyt, lényegesen jobb a minőség.

Ez úgy igaz a hangzásra, mint a dalokra. Megmondanám, ha nem így lenne, de szerintem nem tud hibázni Gibbons papa. Meseszépen tölti ki a csupasz blues rock sémákat, és az sem hátrány, amikor van anyagi fedezet háttérénekesnőkre, stúdiózenészekre, hangszerekre. Nála egyáltalán nem ketyeg az óra, mely másnál kíméletlenül jelzi a fizetendő költségeket. Ilyen apróságokkal az öregnek nem kell foglalkoznia, elég, ha a gitárját megpedzi, és rozsdás torkát megköszörüli egy-két jól sikerült nótában.

Mindjárt a lemezt nyitó My Lucky Card meggyőző erővel lüktet a fülben (a doboknál Matt Sorum - The Cult, Guns'N Roses) fogós a refrén, pazar a hangzás, és amikor a szóló elkezdődik, még a rockban abszolút járatlan is meg tudja állapítani, hogy ez a gitáros mestere hangszerének. Nem játszik sokat, de amit odatesz, annak lelke van. A She’s On Fire egy gyorsabb, zakatolósabb darab, szintén a jóféle dalok közé tartozik, bár annyit el kell ismerni, hogy nem hoz semmi újat a műfajba.

Billy ”Frontman” Gibbons nem kevesebb, mint öt zenei videót készíttetett ehhez a kiadványhoz, úgy látszik, ebben látja a műfaj jövőjét, ami nem is rossz meglátás, de a választásai megleptek. Én meg nem fejthetem, miért nem a More-More-More lett az egyik ilyen videó, hiszen ez az album kimagasló dala! Mocskosul húzós refrénje van, újra és újra játszatja magát, megérdemelt volna egy jó klipet.

Ugyanez a helyzet a Stackin’ Bones című nótával, melyben a Larkin Poe vendégszerepelt. Ez is adná magát, de Gibbons bátyó inkább a nyitószámban, és a West Coast Junkie, valamint a She’s On Fire, Desert High dalokban látott fantáziát. Ez utóbbi tényleg gyönyörű munka. Azt hiszem, ami a videókat illeti, kapunk még tőle néhányat, csak ki kell várni… És persze addig is pörög a lemez! Szerintem a 2021-es év egyik legjobb albumát adta ki a kezei közül a mester. Igaz, nem túl hosszú, mindössze 37 perc, de ebben a 37 percben csupa olyan felvétel szerepel, mely külön-külön is képes feldobni a mindennapok szürke hangulatát. Mehetünk akár a tengerhez... 9/10

A cikk eredetileg a Rozsdagyár.blog oldalán jelent meg 2021-ben.