Az angol énekessel felálló finn Hexvessel a Century Media és a Svart Records között egyensúlyozik, a 2016-os When We Are Death és a 2019-es All Tree jött ki az előbbinél, a 2011-es Dawnbearer, a 2012-es No Hollier Temple és a Kindred az utóbbinál. Azonban bő tízéves együttlétük alatt öt nagylemez semmiképpen nem nevezhető iparszerű működésnek, ez pedig arról árulkodik, hogy ők nem az elvárások után mennek, és szabadon, saját elképzeléseik szerint alkothatnak.

Amikor a "Kindred" első felvétele, a Billion Year Old Being először megszólalt a lejátszómban, azonnal felkaptam a fejem, megéreztem azt a ráérős nyugalmat, azt a kötetlenséget, mely az alkotási folyamat mögött húzódik meg. Ez nem tucatzene, nem pózerkedés, nem tettetett művészkedés, annál jóval mélyebb, kiérleltebb tartalom. Annak ellenére így van ez, hogy ebben az általuk leginkább pszichedelikus erdei folk-rocknak elnevezett műfajban nem kevés hozzájuk hasonló felfogású társaság tevékenykedik.

Azt kell észrevenni, hogy mentes mindennemű gagyitól a Hexvessel zenei világa, talán egyes fotókon úgy néznek ki, mint holmi paródiába illő kompánia, a valóságban ez nem így van. Azon kevesek közé tartoznak, akik még a zenélést az önkifejezés eszközének tekintik elsősorban. Eddig is így volt ez, és ezen a legújabb kiadványon még inkább érzékelhető.

Mat McNerney és kis csapata ugyanis változtatott egy kicsit a hangzáson: érezhetően súlyosabbak, sötétebbek, befelé fordultabbak lettek. Akik eddig kedvelték őket, azok ezt a lemezt nagyon fogják szeretni, ugyanakkor azt sem tartom lehetetlennek, hogy sokan ettől fognak figyelni rájuk. Mert a rájuk jellemző stílusjegyeket meghagyták, de sok olyan vadhajtást vagy felesleges fogást elhagytak, mely nem állt nekik olyan jól és letisztultabb vizekre eveztek.

Például a pszichedelikus jelzőt ezennel akár félre is tehetjük, a Doors/Grateful Dead/Jefferson Airplane örökségéből most egyáltalán nem merítettek, azonban megidézték a korai Genesist (Billion Year Old Being), tettek egy tiszteletadást Nick Cave felé (Magical&Damned) és nem utolsó sorban megjelent zenéjükön a Dead Can Dance hatása. Azt nem tudom, vajon McNerney szándékoltan vagy tudat alatt intonált Brendan Perry stílusában, azonban több dalban, például a nagyon jól sikerült Coil-feldolgozásban (Fire Of The Mind) mintha csak őt hallottam volna, némileg magasabb hangfekvésben.

Szerintem ez a feldolgozás lett a lemez legjobban sikerült száma: bár nem saját darab, ha összevetjük az eredetivel nagyon jól kijön, mennyivel gazdagabb, élettel teltebb a Hexvessel-féle verzió. Itt lenne a finneknek keresnivalójuk, úgy érzem ebbe a dark country/folk irányba kellene mozdulniuk, mert ez sokkal jobban áll nekik, mint a pszichedelia vagy a különféle furulyák, dudák, s egyéb népi hangszerek használata. Külön kiemelném az ízléses és szép hegedűdallamot, ami ritkaság manapság az akusztikus rockzenében (nem a hegedű, hanem a jó ízlés).

A másik meggyőző erejű töltet a Phaedra, ez a komor, bőr alá hatoló, húsba vágó tétel, melyben gyászos trombita emelkedik ki a gomolygó füstködből, miközben agyunk mélyére ülepednek le a szép, tiszta angolsággal megfogalmazott költői sorok:

"Beautiful the gods in this lonely hour
As I lift the veils of Phaedra
Kissing the mouths of Leviathan
And tending to the weeds in my mother’s garden"

Azonban nem tudok a teljes lemezanyag fölött egyöntetű és diadalmas örömódát zengeni, mert a jó kezdés után a vége felé haladva jelentősen veszít az érdekes felütésekből a lemez. Az a bizonyos Nick Cave irányába való kikacsintás sem lett igazán eredeti, a végső tétel, a Joy Of Sacrifice pedig kifejezetten gyenge zárás, olyan, mintha egy évekkel ezelőtti demóról maradt volna le. Olyan érzésem volt, hogy ide most pont jól jött, befejező tételnek. Azt hiszem, ha az előző két anyagot nézzük, egyértelműen lépett egy fokozatot előre, avagy felfelé a csapat, de ez még nem a totális ámulat és bámulat lemeze.

Az albumot értékelő pontszámon sokat gondolkodtam, mert ami jó tőlük, az hihetetlenül erős, telt atmoszférájú, magával ragadó szerzemény, viszont ami nem annyira jön át, az inkább az átlagos felé viszi el az összhatást. Ha valaki egy ráérős, lassú, elmélyült zenei kirándulást szeretne tenni a hetvenes évek progresszív folk zenekarainak világába, miközben a háttérben az Opeth, vagy a Jex Thoth/Blood Ceremony világa is felsejlik, akkor ne habozzon, itt jó helyen jár! 8/10   (Az írás eredetileg megjelent a Rozsdagyár.blog-on, 2020-ban)