Fúziós latin album Kenny Burrell életművéből, 1974-ből. Egy furcsa kakukktojás ebben a hagyatékban, még mindig sokkal inkább jazz, mint rockzene, a gitáros korai albumaihoz (és a késeiekhez képest is) mégis meglehetősen más. Nem is a Blue Note adta ki, még csak nem is a Prestige, sem pedig a Verve ( e három gondozta a legtöbb Burell anyagot), hanem a viszonylag kisebb nevű Fantasy Records. Burrell a hetvenes években kicsit elkalandozott ebbe az irányba, ezt néhány nagylemez megőrizte számunkra. Az egyik ilyen izgalmas kalandozása volt ez a kiadvány. A szereplők létszáma vele együtt hat tagot számlált. Nem igazán ismert nevek gyűltek itt össze, talán ezért adtak bele mindent, mert az album ragyogóan sikerült!

Mindössze hat szerzemény kapott helyet a lemezen, a játékidő nem éri el a 40 percet sem, mindez mit sem vesz el a muzsika értékéből. Nem sok fúziós lemez készült ilyen igényességgel. A gitártónus, a jól ismert bársonyos Burrell-sound, mintha élesebb lenne, - ebben még talán nincs semmi rendkívüli, az évtized hozta magával - de már a ritmikai alap az ütőhangszerekkel azonnal letámad, és nincs, aki meg nem adná magát ennek a támadásnak. Mayuto Correa vette kezei alá a kongákat, Lenny McBrowne pedig a dobokat. Andy Simpkins felelt a basszusért, Richard Wyans billentyűzött, és végül Jerome Richardson csillogtatta univerzális fúvós tudását. (tenorszaxofon, szopránszaxofon, fuvola )

A címadó tétel kezdi a sort, benne a lágyan ringatódzó basszussal, Burrell ”szokásos” érzelemgazdag játékával, akit itt mégis nagyon ki lehet emelni, az Wyans, aki Chick Corea modorában hozza az eletromos orgona szőnyegeit, és a szólózása is a legnagyobbakat idézi. Richardson még mondhatni visszafogott, talán ezért is került a lemez elejére ez a tétel, hangulati felvezetésnek. A második darab a Mongo Santamaria nevéhez fűződő Afro Blue véleményem szerint minden idők egyik legjobb fúziós felvétele, a közös játék egyik legszebb példája.

Ennél még talán valamivel több is, mert ugyan fantasztikus mindegyik szóló külön-külön, de a témát így átdolgozni, így felvezetni, nem hétköznapi dolog. Burrell dallamai törik meg a csendet az elején, erre száll be a konga, majd jön együtt a bőgő, az orgona, és amikor belép Jerome Richardson a fuvolával, az sokcsillagos pillanat! Ráadásul mindenki várna itt egy gazdagabban kibontott fuvolázást, amit majd meg is kapunk, ám előbb a gitár veszi át a fődallamot. Ezt az egy felvételt hosszan lehetne még elemezni, elég legyen annyi, hogy újra és újra, szinte magától visszaugratja a lejátszót.

Ilyen csúcspontok után a lemez kicsit veszít a tempójából, megpihen a csendesen csordogáló medrében (Sausalito Nights) hogy aztán a darab végén Richardson a csillagokat lehozza az égről a fuvolájával. Sokat nem tesz hozzá a műélvezethez a három perces Little Walking Music, annál többet a Juice. Ebben elsősorban Burrell brillírozik, George Bensont idéző parádés szólója vezeti fel az izgalmakat, melyeket megint Jerome Richardson tesz teljessé a brutális szaxofondallamaival. Ekkor válik igazán keménnyé ez az alapvetően a finomságokra épülő muzsika.

A végére marad még egy közel tízperces darab, a bőgővel felvezetett Soulero. Ugyanaz igaz rá, mint az előzőre: varázsol a gitár, csodásan érkezik a billentyű, hasít a szopránszaxofon. Ha röviden kellene jellemezni a kiadványt, azt mondhatnánk így kell modorosan jazz rockot nyomatni. Mert Kenny Burrell itt sem megy át Hendrixbe, ő megmarad a maga kifogástalan úriember stílusában, minden máz, minden egyéb körítés, minden kíséret ellenére tisztán kihallatszik, mennyire vigyáz arra, hogy megmaradjon úgynevezett fehérgalléros muzsikusnak. Azt hiszem a legtöbben ezért az utánozhatatlan eleganciáért kedvelik őt.  10/10