Úgy tűnik, nincs egyszerűbb feladat egy old school riffekre épülő banda megalapításánál: egy dobossal, egy basszerrel és egy gitárossal elmegy az egész. Sőt! Hallottam már dob-gitár, vagy dob-basszus felállású stoner/doom párosról is. Ami azt illeti, a Cream sem állt túl sok tagból, nem beszélve Jimi Hendrix kísérőzenekaráról, a gond csak ott van, hogy ők nem pusztán a frázisokat puffogtatták, mint jelenlegi követőik (túlnyomó többsége), hanem ténylegesen jó dalokat írtak. Na ez az, ami az újkori termésből leginkább hiányzik. A Manchesterből származó Ritual King lehetne a nagy kivétel ebben az iszonyatos túltermelésben.

Igen, ez az elsőlemezes társaság lehetne a nagy kivétel, minden adottságuk megvan hozzá: pincemélyre hangolva, pompásan kígyózik a basszusgitár, a bődületes riffeket adagoló szólógitár is rendben van, a dobos sem egy nyeretlen kétéves, még a dalszerzés terén sem tehetségtelenek, de mire a lemez a végére ér, már nem igazán kívántatja az újrajátszást.

Az első szám, a Valleys telitalálat. Ez egy kifejezetten magával ragadó, erőteljes kezdés, a hangzás pedig annyira bombasztikus, hogy aki új hangfalakat vagy fejest szeretne tesztelni, bátran nyúlhat ehhez a lemezhez. Utána is néztem, Luke Clark keverte ki ezt a hangzást a manchesteri Eve Stúdióban. Nos, kiváló füle van hozzá, ez kétségtelen. Főként a basszus dominál, ennek valami elemi ereje van, de a gitár is gyönyörűen szól. A dobok, illetve cinek viszont nem annyira finomak, ezt már megszokhattuk a műfajban. Néha nem ártana egy-egy stoner dobosnak belefülelnie egy modern kori thrash metal lemezbe, például az utolsó Testamentbe, csak hogy képe legyen arról, milyen egy igazán igényes dobhangzás.

A No Compromise még mindig nagyon pengén hangzik, ennél a tételnél még abszolút egy kerek tízes lebegett a szemeim előtt, és már fogalmaztam a külön gratuláló levelet a srácoknak, de már a harmadik tételtől éreztem egy kis sápadást, ami csak a 602 című, negyedik számtól állt be teljesen. Innentől nagyjából olyan érzés kerít hatalmába, mintha valójában ez a lemez instrumentális formában született volna meg, aztán egy ügyes ember később ráénekelt volna néhány helyen, ahol tudott. Különösen az utolsó negyedóra kelti ezt az érzést. Vannak olyan részek, amikor szinte meghökkentő az énekes belépése, annyira megszokja a fül az instrumentális megszólalást.

Ugyanakkor, instrumentális rockzenének ez egy kicsit kevés. Hiányoznak belőle az igazán fogós szólók. A gitáros riffelése példaértékű, de a szólói, már bocsánat, sehol nincsenek. Egy második gitáros belépése óriásit dobna a banda szekerén, ebben biztos vagyok, már amennyiben képes lenne rendesen odatenni a kakaót, mert ezekben a témákban hihetetlen nagy erő van, sajnos kiaknázatlanul.

Kifejezetten gyenge, töltelékízű számot nem írtak. Ez a javukra szól. Még a már említett kis sápadással együtt is azt kell mondjam, az utóbbi idők legjobb stoner lemezét ők jegyzik. De ez egyben a vetélytársakat is minősíti. Tényleg borzasztó sok az egy kaptafára készült produkció. Ezek között kiemelkedik a Ritual King, de szerintem egyik klasszikus Black Sabbath-lemeznek sem ér még a közelébe sem, már ami a dalok minőségét illeti. Még fiatalok a tagok, nem kizárt, hogy hallunk még róluk, mint ahogy sajnos az is elképzelhető, hogy el fognak tűnni a süllyesztőben.

Kár lenne, hiszen az alapokat tökéletesen tudják, és amikor csak felteszem ezt a lemezt, mindig kellemes élmény ér, bár azt is minden alkalommal megállapítom, hogy nagyon hiányzik valami erről a svédasztalról, és azt hiszem, pont a legfinomabb falatok. Ezzel együtt csak ajánlani tudom a régi vágású rockzenék kedvelőinek, elsősorban a blues-alapú, kissé kásás gitártónus szerelmeseinek, ők nagyon fogják szeretni a bandát, és ha azt mondom, hogy a Ritual Kingnél lényegesen ismertebb, szintén manchesteri Gallagher-testvérek aktuális lemezeinél fényévekkel jobbak, akkor az máris egészen komoly elismerés lehet számukra. Márpedig ehhez nem férhet kétség. 8/10

(A cikk eredetije megjelent a Rozsdagyár.blog oldalán 2020-ban)