Európában talán Dublinban a legerősebb a tradíciók tisztelete: számos folkzenekar, zenés pub és fesztivál biztosítja a rég hallott, feledésbe merülő dallamok továbbélését.  Az egyik ilyen hagyományőrző együttes a korábban Lynched névre hallgató Lankum, akiknek 2019-ben a harmadik nagylemeze jelent meg Livelong Day címmel. (Lásd Cold Old Fire kritika) Ahogy a lemezt nyitó The Wild Rover indul, máris érezzük, ez a zene teljesen más, mint amit manapság a rádiókból megszokhattunk. Vissza kell repülnünk legalább egy, de inkább kettő évszázadot, ha a dalok keletkezési időpontját célozzuk meg.

Olyan lassan, nyugodalmasan bontakoznak ki ezek a békés, kandallótűz, esetleg bögre tea mellé való balladák, hogy a mai mobiltelefon-nyomogató, plázába siető ember valószínűleg semmit nem tud kezdeni velük. A tempó a lassúnál is lassabb, szinte már vontatott, holott a lelkünk mélyén érezzük, ez lenne a normális, ez lenne az ideális bioritmus, és nem az, amit modern korunk médiumai sulykolnak belénk.

Az első három szám ilyen tétován, türelmesen kibontakozó szépség, majd a negyedik felvételben kapunk egy kis tánczenét, amolyan visszafogott, kopogós talpalávaló formájában, címe Bear Creek, de már vissza is kanyarodunk a búsongókhoz, mert ez egy ilyen album. A Katie Cruel balladája hegedűvel kísért tétel, a The Dark Eyed Gipsy pedig egy, a Lynch-fivérek által elénekelt nyugtató. A négytagú csapatban mindenki énekel, Radie Peat énekesnő harmóniumon játszik, Ian Lynch gitározik, Daragh Lynch skót dudázik, míg Cormac MacDiarmada hegedül.

Már első videójuk, a káprázatos Cold Old Fire óta követem a zenekar munkásságát, ezért jóleső érzéssel nyugtáztam, mennyit fejlődtek az utóbbi években. Nem mintha sok kivetnivaló lett volna bennük, de az énektémákon érzékelhetően sokat dolgoztak. Az teljesen nyilvánvaló ma is, hogy egyiküké sem képzett hang, nyersen, erőteljesen szólnak, tisztán és kifejezően, ám négyük közül egyikük orgánuma sem kifejezetten fülbemászó, nekik kitartó, hosszas munkával kellett elérniük a minőségi hangzást. Ezen a lemezen mutatott vokális megoldásaik már a profiknak is elismerésére válnának.

Minimalista hangszerelésük eltér azoktól a hetvenes évekbeli folkzenekaroktól, akikre témáikban hasonlítanak: a Trees, Fairport Convention, vagy a Steeleye Span is elektromos gitárokkal, dobbal fűszerezte népi ihletésű dalait. A Lankumban szinte észrevétlenek a hangszerek, kizárólag az énekdallamok lüktetése uralkodik. Ez egy ritkaságszámba menő, egyáltalán nem hivalkodó, önmagáért való zenei világ. Aki ide be szeretne lépni, annak félre kell tennie minden előéletét, s ha sikeresen ki tudja nyitni magát erre a régi-új muzsikára, határtalan élményben lehet része.

Mindezek manapság divatos szólamok: határtalan élmény, pótolhatatlan kaland, és izgalmak a tetőfokon, de másképp mégsem tudok fogalmazni, mindezt hallani kell. Nyolc szám, 57 percnyi békebeli, megszentelt pillanat. Bárcsak minden háztartásba belépnének ezek a derék írek, síppal, dobbal, skót dudával felfegyverkezve és álomba muzsikálnák a ház lakóit. Vagy ha nem minden házba, legalább abba, amelyikben én lakom… 10/10