A Kentuckyból származó négyes elérkezettnek látta az időt 2021-ben, hogy kövér riffekben gazdag, mélyre hangolt gitárral simogató bemutatkozó lemezét a világra szabadítsa. Az időzítés tökéletes volt, csak egy baj van vele: ezek után kinek kell a Monster Magnet? Ha a kettő közül kell választani, inkább a zombik felé hajlik a kezem. Bár ami azt illeti, nagyon nagy eltérés a kettő között sem műfajban, sem minőségben nincsen. Azért a zombik érdekesebbek, mert ők beletesznek ebbe a sludge/stoner zenei ötvözetbe egy adag dark country-t, ez megdobja kicsit az összhatást.

Megszólal az első szám, és már tolom is fel a hangerőt, erre van szükségem ezekben a kánikulai pillanatokban, olyan szép ez a mackós brummogás, hogy arra csak bólintani lehet. A szám címe ugyan  Step In The Fire, ami elvileg csak fokozza a hőfokot, de ezzel nem kell foglalkozni, inkább figyeljünk arra, mennyire kellemes az ének, melyet John Warren vezet elő, mint ahogy Anthony Bowling gitárhangjai is lebilincselően hatnak, azonnal megfogják az erre érzékeny hallgatók figyelmét.

Folytassuk a hangulatkeltést: jöhet a Whiskey Water. A második dalban már erősen jelen van a fent említett country-feeling, előkerül egy szájharmonika is, és szinte látni a tűz körül összegyűlt borostás cowboyok bandáját, akik éppen egy laposüveget adogatnak körbe, azzal a szent meggyőződéssel, hogy holnap mind jó útra térnek. Alvás előtt még ellenőrzik a fekhelyeket, mivel itt a sivatagban a csörgőkígyó sem ritka, s bizony már tekerődzik is elő a Snake Snake Rattlesnake, hogy nyakunk köré fonódva legyen társunk egy kellemes nyáresti összejövetelen.

Keményebbre veszi a hangzást a Brother Cain - egy rég nem hallott régi motoros, Glenn Danzig stílusában robog az életerős, bivalynoszogató nóta, mely a zombik szigorúbb arculatát mutatja meg. Persze, van egyáltalán egy igazi zombinak szelídebb arca? Ezt nem tudom, mindenesetre a Sabrina című dal egy western-ballada, melyről nekem, ki tudja miért, a Guns N' Roses ugrott be, mégpedig a Don’t Cry - annak ellenére, hogy az énekhang és a műfaj is teljesen más. John hanglebegtetése nem rokonítható Axl Rose vokáljával, valahogy mégis ez jutott eszembe.

A szaggatott dobolású Mountain Fog többszólamú énekkel hasít, az I Am Alive egy az egyben hozza a Monster Magnet riffelését (jól tudjuk, ők honnan szipkázták ezeket) és szép hosszan kitartott énekhangokkal kábít, majd a Babylon című akusztikus szám érkezik, ebben (meglepő módon) nincsenek gyilkos riffek, sem gitárszólók, amolyan nyugis, pihentetős darab. Ám a szendergés nem tart sokáig, mert a Strike You Down akkora sludge-himnusz, mely néhány centivel arrébb tolta a szekrényem széléről a hangfalakat. Újra és újra érdemes meghallgatni.

Összességében az egész album itatja magát, bár semmi újat nem hoz a konyhára, ismerős ízekből táplálkozik: sok régi nagy banda felsejlik a hallgatása közben (C.O.C, Kyuss, Trouble, Down) és mégis van benne valami, amitől azt mondhatjuk rá, finom. Kár lenne kihagyni azoknak, akik a régifajta rockzenét kedvelik, és nem zavarja őket, ha egy-egy kevésbé dinamikus tétel is színesíti a durvább döngöléseket. Minden adott ahhoz, hogy 46 percre megfeledkezzünk arról, mennyire magasra kúsznak odakint a hőmérők higanyszálai ezekben a szokatlanul forró júliusi napokban. 7/10