Folytatom tovább nemlétező zenei rovatomat, melyben a teljesen félrevezető nevű formációk kapnak helyet. Úgy látszik, mostanában ezek vannak túlsúlyban, mintha olyan nehéz lenne egy zenekar számára jól kifejező elnevezést találni. A Signo Rojo (Piros Jel) megjelölés egy harcias mexikói, vagy Dél-Amerikai hordát sejtet, nagyjából a Thell Barrio stílusában – ehhez képest ez a banda Svédországból származik, spanyolul egy szót sem énekelnek, és bár muzsikájuk súlyos, semmiképpen nem Hardcore Metal. Ezzel együtt nem mennék el mellettük szó nélkül, mert ritka manapság a kemény műfajban az ennyire polírozatlan hangzás. Primitív őserővel zúznak, mint a disznók!

Egy pillanat, ne lapozzon, aki a zúzás és a disznólkodás hallatán csak legyintene. Egyáltalán nem gyenge a lemez. Bővelkedik szép zenei motívumokban, igaz, hogy ezeket inkább a hangszeresek hozzák, nem a frontember. Na de ekkorákat ordítani… komolyan mondom, óriási teljesítmény. Kétlem, hogy bárki fel tudná venni a hangsávokat egy-két nap alatt. Ha igen, másnap annyit nem fog tudni mondani, hogy éhes vagyok. Embertelen üvöltözések az első nótától az utolsóig. A teljes nagylemez meghallgatása éppen ezért nagyjából a lehetetlennel határos, azonban egy-egy szám belőle felüdülésképpen hathat – ha valaki vonzódik az ősi, zabolázatlan hangnemhez. A manapság divatos, műanyagba csomagolt cukormáz szöges ellentéte. 

Teljesen véletlenül éppen egy kétméteres máglya elégetése közben hallgattam bele az album interneten közzé tett változatába, így hát elmondhatom, arra is kiválóan alkalmas, hogy valaki a lobogó tűzbe bámulva átgondolja magát a világtörténelmet – annak ellenére, hogy ez nem pszichedelikus, vagy tudattágító zene. És mégis van egyfajta barbár ereje, ami gondolkodásra késztet.

Sok különbséget a felvételek között nehezen lehetne megnevezni, ehhez azt hiszem több idő kell. Az egyik rövidebb, a másik hosszabb, az egyik vajúdás, a másik őrlődés – a fogaskerekek között vagy a tejút végtelenjében – ezt sem lehet megfejteni. Annyit fűznék még hozzá, hogy kicsit rokon a grunge metal zenekarokkal is, miközben a Prong/Killing Joke vokalistáit is eszünkbe juttathatja. Nekem magyarként a Barbaro és a VHK neve ugrott be, mint amolyan „lelki párhuzam”.

Tehát szigorú, kissé monoton, zaklatott, bárdolatlan csapásokat mérő muzsika, amelyben néha egészen finom átkötések, egészen meglepő ritmusképletek, vagy gitárszólamok vannak. Ami ez utóbbit illeti, többször volt olyan érzésem, hogy Bach vagy Mozart dallamait csempészték bele a fémes hangzású, torzított hangok közé. Ugye, hogy érdekes keveredés? Sajnos Jonas Nilsson hörgésbe fulladó énekbeszéde nehézzé teszi a zene befogadását, abban sem vagyok biztos, hogy nálam állandó vendég marad a lejátszóban az anyag, értékelésemet így a legutóbbi alkalom alapján most egy kövér nyolcassal fejezem be. 8/10