El lehetne viccelődni a derék németek nevével, mert Iron is és Walrus is, ez már olyan izé… a duracell nyuszi felturbózása, a ziccert azonban tiszteletből kihagyom. Ha nekik tetszik a Vasrozmár, akkor lelkük rajta, legyen ez. ( A Walrus talán éppen elég lenne, ez a tonnányi súlyú állat önmagában garantálja a mázsás riffeket, ha fémmel vonjuk be szegényt, akkor még nehézkesebben mozog, ha mozog egyáltalán.) Ami viszont megmozgatja a magamfajta zenehallgató fantáziáját az nem más, mint az Osnabrückből származó csapat legújabb lemeze, ami minden szempontból elsöprő. Olyan minőségű, zsigerből kivágott sludge/stoner doom keverék, amilyet még az államokban sem sok zenekar képes produkálni.

Az együttesnek ez már a negyedik nagylemeze a 2014-es Insidous Black Sea óta. Leginkább talán arról lehetnek emlékezetesek, hogy élő fellépéseiken az énekes kivételével rozmárfogakkal mintázott fekete maszkot viseltek. Ezt talán a pandémia hozta elő, mostanság már nem látni rajtuk, ami egyértelműen pozitív. Mint ahogy az Iron Walrus zenei fejlődése is tagadhatatlan. A korai lemezeken is megbízhatóan döngöltek, ez most annál egy vaskos paraszthajszállal több lett. Már a beharangozó Dead Spot videója is sokat ígért, a teljes lemezanyag pedig totális döbbenet.

Elsősorban az énekes Sven Aufermann teljesítménye lenyűgöző, mennydörgéseket megszégyenítő robbajal süvölti végig az összes tételt, Kirk Windstein (Crowbar) stílusában és hangszínén, nála valamivel rekedtebben, mondhatni izomból kiszakítva a témákat. Nem sokra menne azonban erőfeszítéseivel, ha a zene nem lenne ehhez az előadásmódhoz méltó, szerencsére azonban erről szó nincs. A zenészek mindannyian kiválóan teljesítenek, a dob brutál gyomorban rezeg, a gitárok ontják a szebbnél szebb fémes dallamokat, zakatol a Vasrozmár.

Ugyanakkor a szerzemények nem annyira fogósak, nem könnyen megjegyezhető refrénekre lettek kihegyezve, így a lemez lassabban hat, de tovább tart, akár hónapok múlva elő lehet venni, nem okoz csalódás. Valójában az ötödik nóta hallatán tettem fel teljesen a kezem, kész, megadom magam, ezek annyira borzongató gitártémák, olyan primitív őserővel megfogalmazott dallamok, melyek hatása alól nehéz kivonni magunkat, ha szeretjük a régimódi fémzenét. Ez fontos jellemző: a németek zenei világa ízig-vérig old school, mentes minden újkori, ha úgy tetszik modern vonástól. Aki az ilyesmit kedveli, már most bejelölheti a naptárban az október 5.-ét, amikor a budapesti Instantban az Eyehategod előtt a Belzebong társaságában az Iron Walrus fogja felszántani a színpadot… na, természetesen rozmár módra. A lemezből kiindulva lesz ott bólogatás...  8/10