Egy életvidám, örökmozgó, állandó szereplési kényszerben égő párocska az Egyesült Államokból. Két fura madár, akik ma még nem akarják megváltani a világot, de holnap már igen. Röviden így jellemezhető a Sgt. Splendor két alapító tagja, a nagyszájú Kate Vargas és a kísérteties Eric McFadden. Sajátos egyéniségüknek megfelelően igazán sokszínű muzsikát alkottak legújabb lemezükön, amely második tőlük a sorban. Figyelem! Itt ma desert rock a desszert! A délutáni nasihoz pont jól fog jönni.

A hölgy is és az úr is jelentős zenei pályát mondhat magának, egyiküknek sem a Sgt. Splendor az első szárnypróbálgatása. Még csak nem is az első közös dalaik ezek, igazából előbb kezdtek el együtt zenélni, még saját neveik alatt tették közzé első felvételeiket, és csak a közelmúltban vették fel eme hangzatos zenekari nevet. Szerencsénk van, mert a mai internetes világban pillanatok alatt elérhetjük az összes közös alkotásukat, és ez nem kevés anyag. Most érjük be a frissen készült nagylemezzel.

Mit tud ez a csodás keselyűmadár itt a vörös sivatagban? Nos, még akár énekelni is… Már amennyiben a borító McFadden-t mintázza, ami kétséges. Nézzük csak, kik ők valójában? Kate Vargas Új-Mexikóban nőtt fel, Corrales településen. Egészen fiatalon megtanult gitározni és fuvolázni, stb.. stb… ugorjunk. Saját triójával a Kate Vargas & The Reckless Daughters-el zenélt, amíg szólópályára nem lépett, a szegény sorsú New York-i megélhetési muzsikus. Itt ismerkedett meg McFadden úrral, aki felkarolta. Vagy fordítva. Vagy egyik karolt innen, a másik onnan, kész.

Eric McFadden New Yorkban született, de első komolyabb bandája a Liar volt, San Franciscoban, (Devil Dog Road – 1995, Gone Too Far – 1998) innen egy ugrás az Alien Love Stock, majd a George Clinton vezette P-Funk All Stars, amelyben főleg mandolinon játszott. Ezt követően kiegészítő emberként zenélt együtt többek között Joe Strummer, Eric Burdon, Les Claypool kísérőzenekaraiban. Bőven van tehát zenei múltja, amiből meríthet, ha saját nóták írásáról van szó.

Az a helyzet, hogy ők ügyesen kitalálták magukat. Összeillik a két karakter, nagyon szépen harmonizálnak az énekhangok, és zenei nézeteltérésbe sem keveredhetnek, mivel elfogadják egymás dolgait. Rendben. Őszintén szólva a fickó annyira karakteres, mély blues hang, hogy magában elég lenne, és én összességében soknak érzem a hölgy jelenlétét a dalokban, mégis belemegyek, legyen így! Amit csináltok, azt jól csináljátok, srácok! A lényeg, hogy hangulata van a lemeznek.

Természetes lazaság – ez jön le a felvételekből. Zsigeri blues, szigeri soul, zsigeri rock, ösztönösen, ahogy épp eszedbe jut. A funk rock az alap, ezt a P-Funk évek jól kialakították McFaddennél, de nem felejtette el sem punk rocker korszakát, sem az akusztikus énjét sem. Meglehetősen vegyes képet mutatnak így a dalok – cserébe nem unalmasak egy percig sem. A nyitó dal (Oh, How Heavy) egyfajta pszichedelikus funk, zúzós rock gitározással, szerintem bravúros kezdés, jól megragadja a hallgató figyelmét. Ugyanezt folytatja a Death Of The Hoochie Koo is, itt juthat eszünkbe egy régi motoros, akivel hősünk nem zenélt, pedig alighanem régi kedvence lehet: Chris Rea. Hasonló hangszín, hasonló hanghordozás.

A Lips Are Moving ismét a hölgy számára ad bizonyítási lehetőséget, él is vele, jól kiereszti a hangját ebben a kis pörgős, modern soul témában, kissé Aretha Franklint idéző megoldásokkal. Erre rácsapatják a súlyos, merengő billentyűkkel vértezett Lay Me Back Down című southern R’NB tételt, ami a lemez legjobb darabja, igazi kísérteties déli himnusz, a nyár nagy slágere lehetne … ha valaki valahol leadná persze. Ennek a végén hallhatjuk először Kate Vargast fuvolázni, és ezen a ponton most muszáj kíméletlennek lennem: ez így bizony kevés.

Kevés is, darabos is, bántóan egyszerű, egészen szimplán fogalmazva: amatőr fuvolázás. Kár lenne ezt erőltetni ilyen remek felvételekben. Szerencsére összességében nem is viszi túlzásba, még néhol fel-felbukkan a fuvola, sajnos ugyanilyen összhatással, azonban a műélvezetet nem teszi tönkre. Ténykedése a lemezanyag végső elbírálásában nem játszik komoly szerepet, hiszen nem rajzolja át teljesen a dalokat, sem azt a derűs, déli optimizmussal átitatott világképet, amit ők ketten tártak most elénk – New Yorkból. Nos, New Yorknak is van déli oldala, szóval ezen most ne lovagoljunk… A lemez erősen ajánlott, tessék lecsekkolni!     8/10