Nem tudom, a forró nyári szezonhoz ki milyen zenét társít, szerintem ilyenkor az egyik legtutibb útitárs lehet a reggae. Talán éppen az a fajta, amilyet a Long Beach Dub Allstars produkált idén megjelent lemezén. A klasszikusok is fontosak, ugyanakkor az új hangok mellett sem szabad csukott fülekkel elmenni, ha azok valóban kellemesek. Az amerikai rasta-harcosok mindent tudnak a hagyományokról, és bármilyen meglepő, egyáltalán nem rombolják le azokat. Sőt! Döbbenetesen gazdag zenei körítésben tolták az orrunk elé ezeket a tételeket, még a tavasz végén. Éppen itt az idő felfedezni őket!

Napfényes kaliforniai strandzene, latin ütősökkel, fúvós hangszerekkel, gyönyörű vokálokkal, és természetesen egy nyári fuvallatként imbolygó basszussal, egyszerűen nem lehet elrontani ezt a kombinációt. Arról nem is beszélve, hogy olyan rock veteránokról beszélünk, akik már letettek ezt-azt az asztalra. Emlékszik valaki a Sublime nevű társaságra? Ha nem, akkor gyorsan pótolja hiányosságait, mert jelentős formáció volt ez a legendás gördeszkás ska punk csapat, akik a harmadik lemezükkel álltak rá tulajdonképpen arra a reggae/ska csapásirányra, amit ma a LBDA képvisel.

A basszusnál Eric Wilson, a doboknál Bud Gaugh nyomta egészen a második albumig, azonban amikor 2001-től 2020-ig pihenőpályára álltak, azt követően ők már nem tértek vissza a többiekhez. (Az LBDA nem sokkal a Sublime feloszlása után alakult, még a kilencvenes évek végén, és hivatalosan 2002-ben oszlott fel) Az újkori LBDA-ban a basszusgitárt Edwin Kampwirth kezeli, Opie Ortiz énekel, Miguel Happoldt gitározik, Tim Wu szaxofonozik/fuvolázik, Roger Rivas billentyűkért felel, és végül Gil Sharone dobol. Ezen a lemezen vendégként közreműködik Chris Dowd a Fishbone-ból, Jesse Wagner az Aggrolites-ből, és Philieano (Doobie Raider) rappel néhány tételben. 

2020-ban készült el ennek a felállásnak a bemutatkozó lemeze, és most itt a folytatás, ami könnyen lehet a nyár kedvence sokak számára. Végre ízig-vérig hangszeres reggae, minden könnyűzenei máztól mentesen, úgy, ahogy azt a jamaikai ősök lefektették egykor. Az albumon hallható 18 felvétel közül kiemelkedik a videóklipes Somewhere, ami egy délutáni ejtőzés kiváló háttérmuzsikája lehet, de ugyanilyen fülnek barátságos darab az Oh Mama is, sok-sok Bob Marley áthallással, az ebben a műfajban mondhatni természetes.

Az In This Life bevezetőjében szitár hangjai szólalnak meg (mondtam, hogy gazdagon hangszerelnek) ehhez az éppen csak lehúzott gitárakkordok pont úgy társulnak, mint citrom a jéghideg frissítőhöz. Szinte látjuk lelki szemeinkkel, ahogy a fűszoknyás lányok kókuszdióból kínálják a koktélokat… Ami a komolyabb hangvételű, politikai töltetű nótákat illeti, ilyen is akad, de figyeljünk csak, az egyik szám címe Trouble In Here, ám erre máris ráfelel a következő Starting To Believe. Ennyit a pozitív szemléletről, ezek a srácok nem hagyják, hogy eluralkodjon rajtuk (és rajtunk) a környezetünk iránt érzett egyébként jogos aggodalom.

Azt kapjuk ettől a lemeztől, amit ezektől a dörzsölt vén rókáktól elvárhatunk, bő egy órás önfeledt ellazulást, egy kis pihentetést a mindennapi munka közepette, ami ilyenkor a nyári hőségben még talán a szokásosnál is jobban esik. Talán vannak náluk ismertebb reggae együttesek, még olyanok is akadnak, akik szintén hangszeres képességeik révén próbálnak érvényesülni, de olyan már aligha lehet sok, akik ilyen dalszerzői képességekkel, ilyen énekhanggal, ennyire autentikus, ízig-vérig régisulis reggae zenét adnának elő. Napjainkban ezek száma inkább csökken, mint nő, ezért becsüljük meg őket.   8/10